Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

38. Már vágjuk a centit

2015. október 9.

Hétfőn hív M. anyu. Laborlelet kézben, gyerekorvos szerint lehet, hogy tényleg laktóz érzékenység, de katasztrofálisan alacsony a vas. Amúgy meg annyira kövér a gyerek, hogy először endokrinológia, aztán majd jöhet a gasztro. A vashiányra sem ad semmit. Diétázzon a kölyök, ennyi. És főleg ne mi adjunk neki tanácsokat arra vonatkozóan, hogy milyen vizsgálatok kellenek. Hm.

Kedden a Hungexpón pályaválasztási kiállítás. Kint vagyunk délelőtt. Szabadon engedjük őket, nézelődjenek, kérdezzenek, tapasztaljanak. Én, ellentétben velük, módszeresen végig járom, minden anyagot begyűjtök, hogy kéznél legyenek az infók. Tapasztalás az, hogy az általuk ismertnek vélt szakmák sem arról szólnak, hogy kevés munka, nulla erőfeszítés, de dől a lé. A többiről nem is beszélve!

Van olyan érettségit adó középiskola, ahol cinkosan rám mosolyog a tanerő: mindegy, hogy milyen a kölyök, csak küldjük. Küldjem? Jó lesz az októberi statisztikában, aminek alapján kapják a normatívát? És aztán? Felteszem, kihajítják. Most akkor mi a cél? Olyan intézményt keresni, ahol a kis drága megfelel, amit el tud végezni, amit eredményesen be tud fejezni, vagy olyat, ahová felveszik, de a boldog végkifejlet erősen kétséges. Ettől függetlenül azért egy ilyen program nagyon hasznos. Van néhány hiányzónk, pont azok, akiknek a legnagyobb szüksége lenne egy ilyen programra. K, az új leánykánk pl. a nagyit őrzi, de egész héten nem jön, mert kiderül, hogy beteg is. Azért mert nincs bent, fontos a kapcsolattartás. Fészen megy a lélekápolás: gyógyulj, vigyázz a hangodra, várunk. Remélem, ha jövő héten érkezik, nem kell mindent újra kezdeni.

A matek felkészítőre érünk vissza. Hazafelé M. hányingerre panaszkodik. Majd hány is. Állítólag.

Az erősebb csoport fáradt, de jól nyomják. A gyengébbik totálkáros. Annyi új információ zúdult rájuk, hogy beállt a „kék halál”. Fatal error. ☺ Nem rosszak, csak használhatatlanok. Az állóképességük a nullához konvergál. M. a matek után magára ölti kis tarisznyáját és indul tovább. Külsős matekra. K. biosz-kémia gyúrása sem marad el. Szerdára felkészültnek kell lennie, és vannak fehér foltok. Az első tanszobán leckét csinálunk, a másodikon próbálunk. Jó lesz ez, csak kár, hogy tök fölösleges. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezt a hatéveseknek is végig kell ülniük. Semmit nem jelent számukra, hiszen olyan távoli az egész! És szerintem azt sem érti egy gyerek sem, hogy egy elbukott dolgon mit kell ünnepelni. Na, mindegy! Imádom a kihívásokat!

Közben megbeszélem a védő nénivel, hogy szerdán jön a gyerekorvos, segítséget kérünk tőle M. ügyében. Persze (fél 2 helyett) már kilencre legyek bent, hogy beszélni tudjunk. Jó, jó, megyek.

Szerdán a doktor bácsival, a védőnővel és az ápolónővel megbeszélést tartunk. Jelzik, hogy M. éjjel négyszer hányt. Persze nem ébresztette az éjszakást, mert minek is? ☹ Felmerül a gyanú, hogy ez a kollégiumi „Kész átverés show” egyik eleme lehet, mert a kisded egyáltalán nem úgy fest, mint aki olyan nagyon rosszul érezné magát. Kicsit sem „zöld”, pedig egy ilyen éjszaka után… Viszont baromi jó kedve van. Hogy elvegyük a kedvét a szórakozástól, ukázba adjuk: ha hányna, ha hasmenése lenne, egy felnőttnek be kell mutatnia a produktumot (akár éjszaka is), amit naplózni is fogunk.

Doktor bácsi a feje búbjától a lába ujjáig megvizsgálja, majd útjára bocsájtja. Szerinte a kövérsége (165 cm körüli magas, 83 kg) a legkisebb probléma, villámgyors székletminta-vételt kér. Addig diétázzon, de a hányást, hasmenést szerinte valami más okozhatja. Az eredmény függvényében látjuk majd a továbblépés lehetőségét. Anya kéri, hogy próbálják kórházba küldeni egy teljes kivizsgálásra, mert kezd elege lenni. Másnapra a beutaló a kezünkbe. Anya hajnali négykor ért haza a munkából, így nagyon örül, amikor 8-kor hívom: most azonnal vigye a gyereket a Heim Pálba. Anya 10-re érkezik szakadó esőben. Negyed egykor meg újra a suliban, gyerekestől. Mert nincs életveszély, mit képzel az orvos? Majd február 10-én menjenek, akkorra lesz hely! Hát, persze! Hiszen legfőbb érték az ember! Annál nagyobb értéke pedig nyilván csak a gyerekeknek van. És az egészséghez való jog amúgy is alaptörvényes (haha) jog. Ja, bocs! Ez Magyarország!

Ha már úgyis bent vagyok és ráérek, megegyezünk a kollégákkal, hogy elnézőek lesznek az írásbeli leckék elmaradásának tekintetében. Már csak két hetet kell toleránsnak lenni! ☺

E. nénitől nem kérek ilyet. Minek? Az a legfőbb gondja, hogy még mindig egy csomóan nem rakták ki Európa térképét a számítógépen. Mert miért nem gyakorolnak szabadidőben? (Milyen szabadidőben???) Azon az egy gépen, ami a könyvtárban van. És amin nincs net, nehogy valami turpisságot kövessenek el a könyvtárba tévedők. Mert a számtech terem, mint tudjuk, nem használható. Az állítólagos kupleráj okán. Igaz, a másik igh ígéretet tett arra, hogy meggyőzi a főnököt, hogy ez baromság. De még nem tudtak erről beszélni, mert mindig van valami más. Viszont, ha Zs. megígér valamit, azt be is tartja. Ez vigasztal és némi reményt is jelent.

Tanítás után próba, aztán tanszobán föci és kémia, matek, mert pénteken ez utóbbi kettőből dolgozat típusú feladatlap érkezése várható. Valószínűsége magas, nagyon magas. 100%.

Ezekben a „szabadidőben” zajló próbákban az a jó, hogy még véletlenül sincs bent mindenki. Hárman hiányoznak már eleve, és hol ez, hol az nincs bent előkészítő vagy egyéb „hivatalos” elfoglaltság miatt. Kedden M. matek előkészítőn, szerdán K. biológia-kémián. A csütörtök üdítő kivétel, mert a dalos pacsirtáink és mi már együtt próbálunk. Pénteken pedig van, aki hazamehet ebéd után. Tehát egy hiányzó minden nap van, de minden nap más.

Csütörtökön egy gyors próba, mert a dolgozatok réme ott figyel. Intenzív készülés, reményt keltő odaadás. Még csak október eleje van, de már most annyira fáradtak, hogy rossz nézni őket. Még nem roppantak össze, de ez bármikor megtörténhet. Aggódom értük. És remélem, hogy valahogy túlélik ezt a most következő két hetet is, aztán tudnak egy kicsit pihenni a szünetben. Amit tehetek, tehetünk értük, azt megteszem, megtesszük. De vajon ez elég?

Zs. igh beszélt a főnökkel. Hétfőtől újra birtokba vehetjük a számtech termet. A kulcsot a portástól kaphatjuk meg, felírja, hogy melyik csapat, mettől meddig volt bent. Ettől vajon megszűnik a kupi? Ha több csoport is bemegy egy-egy nap (más-más időpontban), akkor majd tudni fogják, hogy ki volt az, aki a rendetlenséget hagyta maga után? Na, mindegy! Lényeg, hogy egy újabb, pici győzelem. Hogy miért hétfőtől? Csak.

A kaja továbbra sem különösebben jó, de legalább még mindig kevés. ☹

Csütörtökön az uzsonna egy kisebb müzli szelet. Ebédre hal volt. Aki szereti, az még úgysem tudott jóllakni, hogy megehette azokét, akik a hal szagát sem bírják. És akkor ugye, vannak, akik nem ettek! Kopog a szemük az éhségtől! Mit tehetnék? Átmegyek a Lilába, veszek két kiló szeletelt kenyeret és fejenként a két szelet kenyérhez 2-2 szelet párizsit. Ez a leggyorsabb „szendvics”, ami létezik, mert csak kezet kell mosniuk, rárakják a felvágottat a kenyérre és már esznek is. Szarozni nincs idő, pénteken nehéz napjuk lesz.

Megírták a dogákat. A kémia egész jól sikerült! Persze R. már megint kipuskázott mindent, de így is csak egy kettesre futotta. K. szokás szerint figyelmetlen, szétszórt, de az ötöst semmi nem veszélyezteti. Csak a felvételit! Mert ott ez kevés! A barátnőm jól látja a dolgokat. Szerinte, ha K. nem az „agya mellett járna”, azaz ha nem lenne olyan szétszórt és felületes, akár hibátlant is írhatna. De ahhoz az kellene, hogy minden héten egyszer írjon „élesben”, mert akkor lenne esély, hogy az egyik tényleg igazán jó lesz. ☺ A matek eredménye még nem ismert. Egy darabig nem is lesz. P. bácsi nem egy kapkodó idegbeteg!

Délután tanszoba helyett próba, próba, próba. Majd haza, hogy pihenhessenek kicsit. Persze van, akinek még várnia kell erre, mert a magyar előkészítőre még elmennek.

Jó hír: M. nem hányt szerda hajnal óta, hasmenése sem volt. Lehet, hogy elég a naplózással való fenyegetettség? Ettől még van baja, de vége a show-nak.

Minden nehézség ellenére még mindig grimaszolás, megjegyzések nélkül gőzerővel csinálják a kis drágák azt, amit, és úgy, ahogy kell. Le a kalappal a kis tündérkék előtt! Büszke vagyok rájuk. Szokás szerint.

DZS