Ismét megemlítem, hogy csütörtökön mozi. Újra elmondom, hogy nagyon kemény, nehéz másfél órára kell számítani, de azt is gondolom, hogy érdemes bevállalni. Aki akarja, annak. Ha valaki úgy érzi, hogy inkább kihagyná, szóljon. Megértem, megoldjuk. R-nak én javaslom, hogy inkább maradjon délelőtt a portán, délután pedig mehet az ötödikkel Pán-t nézni, 3D-ben. R. láthatóan örül. Lennének még ketten, akiken elgondolkodnék, hogy kibírják-e, de nincsenek bent. Ha csütörtökig megérkeznek, akkor majd megbeszéljük. Nem érkeznek meg!
A kedd a szokásos, matek felkészítős, hosszú, nehéz nap. Szerdára tanulni is kéne, mert ez mégis csak egy iskola. De szerencsére semmi extra.
Szerdán töri órán a felkészülés folytatódik. Világtörténelemből a II. világháborút megelőző időszaknál járnak. Rasszizmus, antiszemitizmus, nácik már nem ismeretlen fogalmak. Most kitekintés a háborúra, magyar vonatkozások előtérbe helyezésével. Nácik, nyilasok, miért pont a zsidók (ellenségkép „gyártás”), egyáltalán, tényleg csak a zsidók, koncentrációs táborok, ezen belül Auschwitz. Fogalom- és szómagyarázatok: endlösung, sonderkommando, kápó, holokauszt, deportálás, rabbi.
Délután rákérdezek. Ami nem teljesen tiszta, azt pontosítjuk, helyre rakjuk. Úgy látom, nagyjából képben vannak. Csütörtökre nem kéne tanulni, mert délelőtt mozizunk, viszont cserébe pénteken fizika témazáró réme fenyeget. Elugrani nem lehet, már rég meg kellett volna írni, de P. bácsi megértette, hogy vagy fizika, vagy ünnepély. További haladék nincs, ez így korrekt. Gyűrjük a fizikát.
Csütörtök. Nehéz éjszakám volt. Hogy fogják bírni? Bírják-e egyáltalán bárhogy is? És a kollégák, akik jönnek? Rólam nem is beszélve!
Reggel 9-kor gyors eligazítás. Tényleg gyors. És legfőképpen rövid: Úgy, ahogy mindig szoktátok. Köszönöm.
Csak mi vagyunk a moziban. Azt gondolom, hogy ez jó, mert biztos, hogy semmilyen külső zavaró körülmény nem befolyásolja a programot.
Elindul a vetítés. Síri csend a teremben. A film alatt semmi mozgás, zörgés, sutyorgás. Még az én tükörképemnek tekinthető, egy percig sem nyugton maradni képes K. is odaszegeződött a székhez. Vége a filmnek, a stáblista fut vagy három percig. Még mindig csend és mozdulatlanság. Felkapcsolják a világítást. Még mindig semmi. Nyögök egy nagyot, felállok, mondom nekik: 15 perc szünet, aztán beszélgessünk egy kicsit.
Itt szólal meg először P. Azt kérdezi, ehetnek-e? Persze, természetesen. De nem hagyunk magunk után semmi szemetet, ugye? Ettől a feszültség némileg oldódik. (Reggel 7-kor reggeliztek, fél egy van. A kérdés felvetése jogos.)
Kérdezgetem óvatosan: Hogy tetszett? A válaszok általában elég szűkszavúak: Húúú! Jaj!! Jó volt! Akkor van 15 percük arra, hogy talpra álljanak. Mert az kristálytisztán látszik, hogy nagyot ütött a film. Senki nem sírt, nem pirosak a szemek. De meg vannak rendülve. A kollégák is csak nyögni tudnak. Nincsenek maguknál teljesen ők sem. Amíg szünetelünk, előkerül Kovács Gellért filmkritikus, aki a beszélgetés moderátora lesz. Kérdezgetjük, milyenek a tapasztalatok, hogy élik meg a gyerekek a látottakat. Azt mondja, nagyon vegyes. Vagy nagyon tetszik, vagy nagyon elutasítják. Köztes nincs. Megegyezünk, nem erőltetjük a dolgot, ha nagyon fáradni látszik a kis csapat, abbahagyjuk.
Vissza a terembe. Mindenki ugyanoda ül, ahol a filmet nézte. Mintha valamiféle biztonságot adna nekik, hogy nem mozdulnak onnan, pedig ajánlatot kapnak, üljenek egy kupacba.
Egy rövid bemutatkozás után elmondja, hogy ez egy igazi, klasszikus módszerrel, celluloid szalagra vett 35 mm-es film, semmi digitális hókuszpókusz nincs benne. És kérdéseket várna. A korszakkal kapcsolatban, a filmmel, vagy bármivel, ami ebben a témában érdekli őket. Csend. Felteszi a kérdést: Mit gondolnak a filmről? Saul negatív hőse a filmnek? Tudnak-e vele azonosulni? Bizonytalan fészkelődés a válasz, majd K. jelentkezik. Ő megérti Sault, de nem feltétlenül tudna azonosulni vele. Nem tudja. És nem egyértelműen negatív hős. Megindokolni nem tudja, az érzéseit mondja el. Szerintem egy 15 évestől ez így nagyon rendben van. Próbálkozik a moderátorunk valami magyarázattal, de „süket fülekre talál”. Újra kezdi: van kérdés? N. kérdezi: „A zsidók tényleg fellázadtak?” Na, végre valami konkrétum, amivel tud valamit kezdeni. Igen, háromszor is – mondja. És mindannyiszor a sonderesek (a Sonderkommando tagjai). Hiába minden, nem akarnak, még nem tudnak kérdezni. Befejezzük a vergődést, megköszönjük az eddigieket és elindulunk haza.
Ez a csapat soha nem elviselhetetlenül zajos, de valahogy nincs kedvük viháncolni, még a szokásosnál is halkabban beszélgetnek. Vannak, akik megtalálják valamelyikünket, és már mondják is. Nem irodalmi stílusú a fogalmazásuk, de a saját szlengjüket használva beszélnek, kérdeznek, foglalkoztatja őket a dolog.
Kivéve egy valakit. A beszélgetés alatt feltűnt, hogy fekszik a székben, elbújik a kabátjában. Ő a kolléga kisdedje. Ő volt az egyetlen, aki azt nyilatkozta, hogy nem tetszett a film, de amúgy végigaludta. Hm. Kérdezem, minek jött, miért nem maradt bent? Nincs válasz.
Beérünk a suliba, ebéd. Kezdenek ocsúdni. Nem kérdeznek, csak elementáris erővel jön ki belőlük az érzelem. Mondják, mondják, mondják. Felidéződnek újra képek, jelenetek, arcok, hangok. És meg vannak döbbenve. Egy ilyen tényleg megtörténhetett? És ezt miért hagyták? Nem volt senki, aki megálljt parancsoljon?
Ebéd után, immár Z. bácsival erősítve folytatjuk. Egyet kell értenem vele, a moderátorunk nem mondott el egy nagyon fontos dolgot. Saul görcsös ragaszkodása a fiú eltemetéséhez, egyfajta elégtétel és feloldozás. Mert azzal a lelki teherrel élni, amit a sonderesek csináltak, (hiába parancsra, hiába ezzel néhány héttel meghosszabbítva, de meg nem mentve az életüket), nem lehet. Ha a lázadás és az azt követő szökés sikeres, ha mégis életben maradnának, ilyen teherrel nem lehet élni. Mit ér a szabadság, ha ekkora terhet kell cipelni? Szabadság-e egyáltalán? Ha legalább annyit megtesz, hogy megadja a végtisztességet a fiúnak, akkor könnyebb lesz a lelke. És ha ezért kell meghalnia, akkor legyen úgy. Akkor valamit tett. Egy kicsit, de mégis valamit. Amit mások nem. És bár a temetésre nem kerül sor, legalább a lágerből kivitte a testet. Itt kérdezték meg a gyerekek: ha tudta, hogy eleve kudarcra van ítélve a szökés, ha tudta, hogy vége, miért mosolygott mégis, amikor a kisfiút látja az erdei házikó ajtajában állni? És meg is válaszolták rögtön. (Persze, kérdésekkel segítve, de a következtetés az övék.) Van élet a lágeren kívül. Élhető, hiszen a kisfiú egészségesnek, jól tápláltnak, boldognak látszik. Akkor még nincs veszve minden. Akkor van remény, hogy lesznek olyanok, akik túlélik a borzalmakat és egy élhető, jobb világban nőhetnek fel a gyerekeik.
Hétfőn érkezik ismét a Holokauszt Múzeum munkatársa. Kértük, hogy „történelmire” vegye a foglalkozást, mert túl leszünk a Saulon. Ő nem látta a filmet, már jeleztem, hogy óvva intett attól, hogy megnézzük. Kíváncsi vagyok, mit kezd a kis drágákkal. Ott leszek.
És akkor egy kis privát. A filmről. Szerintem egyszerűen zseniális! Annyit mutat, amennyit feltétlenül muszáj. Az operatőr, a zeneszerző, a forgatókönyv írói, a színészek, különösen Röhrig Géza (Saul), de tulajdonképpen mindenki, persze Jeles Nemes László rendező is… Nem véletlen, hogy ekkora siker! És megismétlem: ezt a filmet minden 14 év felettinek meg kellene nézni. Felső korhatár nélkül. Mindenkinek.
Nagyon féltem, hogy hogyan lehet ezt a filmet túlélni, mert annak alapján, amit olvastam, hallottam róla, nagyon nehéznek ígérkezett. Kétesélyes volt, hogyan fogadják, mit és hogyan reagálnak rá a kis drágáim. És az történt, amire számítottam! A koruknál sokkal érettebben, okosabban reagáltak. Ezeket a gyerekeket helyenként már úgy megrángatta az élet, hogy nem sokkolták, hanem elgondolkodtatták őket a látottak. Nem omlottak össze, nem hisztériáztak, de gondolkodnak. És nagyon mélyen megérintette őket. Őszintén hiszem, hogy ez is erősíti őket abban, hogy a kirekesztés, az ellenségkép gyártás, a tömegek heccelése tragédiához vezet, amit ők semmiképp sem akarnának. Se maguknak, se másnak. Nagyon büszke vagyok rájuk!
Kár, hogy a gyerekek nem tudják meg ezekből a filmekből és a folyamatos propagandából, hogy kik adtak erre Hitlernek pénzt. Na azon csodálkoznának csak el igazán. Vagy hogy manapság erre hivatkozva mi minden van megcselekedve és elfedve. Vagy hogy ki mindenki halt még meg abban azokban az időkben anélkül, hogy őket is ilyen gyakran emlegetnénk.
A kiposztolt írás (egy sorozat része) arról szól, hogy a Saul fia című film miként hatott egy nyolcadikos osztályra. Hogy jön ide Hitler tevékenységének a pénzelése? Ki folytatja a folyamatos propagandát jelenleg? Ki tagadja, hogy a tárgyalt időszaknak rengeteg különböző nációjú, vallású áldozata volt? Az Ön bejegyzéséből csak úgy sugárzik a gyűlölet, és a leplezetlen antiszemitizmus. Meg kell mondanom, hogy a tizenévesek reakciója összehasonlíthatatlanul érettebb, emberibb, differenciáltabb volt. Gondolkodtam azon, hogy azonnal törlöm kommentjét, de úgy véltem: egy reflexiót megér. A filmet nem kötelező tetszéssel fogadni, de ennek ürügyén gyűlölködést generálni enyhén szólva is viszolyogtató.
Nyugodtan le lehet törölni. És antiszemitázni is lehet. Ez a megszokott eljárás olyankor, ha valaki tágabban tekint a témára, mint hogy szegény zsidó áldozatok. Mert ugye vagy zsidó áldozatokat említenek, vagy azt mondják, hogy ki mondta, hogy csak zsidók voltak. De az egyéb nép- és társadalmi csoportok XX. századi áldozatainak említettsége jóval elmarad a zsidó áldozatok említettségétől.
Nem gyűlölöm a zsidókat. Nem elfogultabbak saját magukkal, mint bármely másik vallás gyakorlói. Amíg valaki tisztességes, nem érdekel a vallása. Ha pedig nem tisztességes, akkor sem a vallása lesz a döntő, legfeljebb egy segítség annak megértéseben, hogy mit miért tesz.
Gyűlölöm viszont a gyűlölködést és a manipulációt. Minden áldozat megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és minden felnőtt és gyerek megérdemli, hogy korrekt, teljes és több oldalról vizsgált információkhoz jusson. Persze ez bizonyos érdekek ellen lenne.
Ugyanaz, mint a mostani párizsi terrortámadás: a szűrt információk és manipuláció eredményeképpen az emberek többsége odáig jutott, hogy francia zászlóba burkolózva sajnálta az áldozatokat. Hogy mi miért történik, arról fogalmuk sincs. Pedig ha lenne, nem lett volna párizsi terrortámadás.
Úgy gondolom, hogy ha egy osztálynyi gyerek megnézte a filmet, azzal kapcsolatba kerültek a témával, és gyerekbutítás ezen a ponton megállni. Nem a film ellen vagyok, hanem a félinformációk és az egyoldalúság ellen.
Ez nem a tanárnő kritikája (hiszen álláspontját nem ismerem), hanem egy elterjedt látásmódé, amiből mindenkinek lehetősége van felébredni. Az általam leírt kérdések antiszemita bélyeggel illetése erős párhuzamot mutat a zsidók sárga csillaggal való megbélyegzésével: ne gondolkozzunk, csak mérlegelés nélkül irtsuk a megbélyegzett (jól kijelölt) dolgot/embert.
Abban viszont igaza van, hogy ez a blog első sorban egy tanárról és a tanítványairól szól. Amikor ráakadtam, egy szuszra elolvastam az első kb 25 írást, annyira tetszett, és azóta is olvasom minden héten.
Itt írom le, hogy jelentős mértékű tiszteletet érzek a tanár iránt, aki ilyen odaadással és figyelemmel van a gyerekek felé, és aki (ahogy néhol említi is) rengeteg tanár társával ellentétben – és szintén rengeteg tanár társával egyetemben – legelőször is mindig a gyerekek hosszútávú érdekeit nézi, és neveli őket a szó legjobb és legszebb értelmében. Van is eredménye. Példamutató.
Az Ön által felvetett probléma nem fér el a kommentelés keretei között,rövidre zártan meg nyilván félre is értelmezhető, hiszen leegyszerűsítve mindenki úgy értelmezi, ahogyan az az ő állásfoglalásának, olykor rögeszméinek a leginkább megfelel. Ha megír a témáról egy vitacikket, érvekkel, tényekkel, nagyon szívesen adunk neki nyilvánosságot, de konkrétumok nélkül az első bejegyzésének volt egy olyan olvasata (nem csupán a mi számunkra), amit a reflexiónk tartalmazott. Van gond a társadalmi szintű kommunikációval ezen a téren (is). Nem az a cél, hogy mindenki ugyanazt mondja, gondolja, éppen ideje lenne a higgadt okos, elgondolkodtató kommunikációnak, valamifajta konszenzusra jutásnak, ami a jelenlegi légkörben szinte lehetetlennek tűnik. A gyerekek érdekében pedig különösen fontos lenne a jelen és a (közel)múlt eseményeinek több oldalról való, különböző aspektusokból történő szemlélése. Nem igen látok erre törekvést szinte sehol. Túl sok az indulat, a kölcsönös bizalmatlanság, a bűnbakkeresési hajlandóság.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Kár, hogy a gyerekek nem tudják meg ezekből a filmekből és a folyamatos propagandából, hogy kik adtak erre Hitlernek pénzt. Na azon csodálkoznának csak el igazán. Vagy hogy manapság erre hivatkozva mi minden van megcselekedve és elfedve. Vagy hogy ki mindenki halt még meg abban azokban az időkben anélkül, hogy őket is ilyen gyakran emlegetnénk.
A kiposztolt írás (egy sorozat része) arról szól, hogy a Saul fia című film miként hatott egy nyolcadikos osztályra. Hogy jön ide Hitler tevékenységének a pénzelése? Ki folytatja a folyamatos propagandát jelenleg? Ki tagadja, hogy a tárgyalt időszaknak rengeteg különböző nációjú, vallású áldozata volt? Az Ön bejegyzéséből csak úgy sugárzik a gyűlölet, és a leplezetlen antiszemitizmus. Meg kell mondanom, hogy a tizenévesek reakciója összehasonlíthatatlanul érettebb, emberibb, differenciáltabb volt. Gondolkodtam azon, hogy azonnal törlöm kommentjét, de úgy véltem: egy reflexiót megér. A filmet nem kötelező tetszéssel fogadni, de ennek ürügyén gyűlölködést generálni enyhén szólva is viszolyogtató.
Nyugodtan le lehet törölni. És antiszemitázni is lehet. Ez a megszokott eljárás olyankor, ha valaki tágabban tekint a témára, mint hogy szegény zsidó áldozatok. Mert ugye vagy zsidó áldozatokat említenek, vagy azt mondják, hogy ki mondta, hogy csak zsidók voltak. De az egyéb nép- és társadalmi csoportok XX. századi áldozatainak említettsége jóval elmarad a zsidó áldozatok említettségétől.
Nem gyűlölöm a zsidókat. Nem elfogultabbak saját magukkal, mint bármely másik vallás gyakorlói. Amíg valaki tisztességes, nem érdekel a vallása. Ha pedig nem tisztességes, akkor sem a vallása lesz a döntő, legfeljebb egy segítség annak megértéseben, hogy mit miért tesz.
Gyűlölöm viszont a gyűlölködést és a manipulációt. Minden áldozat megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és minden felnőtt és gyerek megérdemli, hogy korrekt, teljes és több oldalról vizsgált információkhoz jusson. Persze ez bizonyos érdekek ellen lenne.
Ugyanaz, mint a mostani párizsi terrortámadás: a szűrt információk és manipuláció eredményeképpen az emberek többsége odáig jutott, hogy francia zászlóba burkolózva sajnálta az áldozatokat. Hogy mi miért történik, arról fogalmuk sincs. Pedig ha lenne, nem lett volna párizsi terrortámadás.
Úgy gondolom, hogy ha egy osztálynyi gyerek megnézte a filmet, azzal kapcsolatba kerültek a témával, és gyerekbutítás ezen a ponton megállni. Nem a film ellen vagyok, hanem a félinformációk és az egyoldalúság ellen.
Ez nem a tanárnő kritikája (hiszen álláspontját nem ismerem), hanem egy elterjedt látásmódé, amiből mindenkinek lehetősége van felébredni. Az általam leírt kérdések antiszemita bélyeggel illetése erős párhuzamot mutat a zsidók sárga csillaggal való megbélyegzésével: ne gondolkozzunk, csak mérlegelés nélkül irtsuk a megbélyegzett (jól kijelölt) dolgot/embert.
Abban viszont igaza van, hogy ez a blog első sorban egy tanárról és a tanítványairól szól. Amikor ráakadtam, egy szuszra elolvastam az első kb 25 írást, annyira tetszett, és azóta is olvasom minden héten.
Itt írom le, hogy jelentős mértékű tiszteletet érzek a tanár iránt, aki ilyen odaadással és figyelemmel van a gyerekek felé, és aki (ahogy néhol említi is) rengeteg tanár társával ellentétben – és szintén rengeteg tanár társával egyetemben – legelőször is mindig a gyerekek hosszútávú érdekeit nézi, és neveli őket a szó legjobb és legszebb értelmében. Van is eredménye. Példamutató.
Az Ön által felvetett probléma nem fér el a kommentelés keretei között,rövidre zártan meg nyilván félre is értelmezhető, hiszen leegyszerűsítve mindenki úgy értelmezi, ahogyan az az ő állásfoglalásának, olykor rögeszméinek a leginkább megfelel. Ha megír a témáról egy vitacikket, érvekkel, tényekkel, nagyon szívesen adunk neki nyilvánosságot, de konkrétumok nélkül az első bejegyzésének volt egy olyan olvasata (nem csupán a mi számunkra), amit a reflexiónk tartalmazott. Van gond a társadalmi szintű kommunikációval ezen a téren (is). Nem az a cél, hogy mindenki ugyanazt mondja, gondolja, éppen ideje lenne a higgadt okos, elgondolkodtató kommunikációnak, valamifajta konszenzusra jutásnak, ami a jelenlegi légkörben szinte lehetetlennek tűnik. A gyerekek érdekében pedig különösen fontos lenne a jelen és a (közel)múlt eseményeinek több oldalról való, különböző aspektusokból történő szemlélése. Nem igen látok erre törekvést szinte sehol. Túl sok az indulat, a kölcsönös bizalmatlanság, a bűnbakkeresési hajlandóság.