Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

45. Mintha egy háborús övezetben élnénk

2015. november 27.

Hétfő. Van K. is, E. is. Hurrá! A szimbiózisuk töretlen, sőt, egyre erőteljesebb. Katasztrófa, amit művelnek! E. nem törvényes képviselőjeként eljáró anya közben panaszolja az irodán található vezetőknek, hogy a kislány mennyire fél, és mennyire nincs így jól. Igaza van, nincs jól. De még a próbálkozás szintjén sem látni, hogy E. kilépne ebből a „kapcsolatból”. Istenként tekint K-ra, követi minden mozdulatát, még arra sem hajlandó, hogy ha kérem, akkor legyen máshol, csináljon mást, mint K. Nem, nem és nem! Szétválasztani nem tudjuk őket, mert egy osztályba járnak, egy légtérben élik az életüket hétfőtől péntekig, napi 24 órában. Egy hálóban is vannak, ezt E. kérte.

A rendszeres megaláztatásokról időnként (véletlenül) sikerül értesülnöm. Ilyenkor elmondom, hogy ez így mennyire helytelen, milyen embertelen, de K-t ez teljesen hidegen hagyja. Megtanulta, hogy az életben csak az tud túlélni, aki mindenen és mindenkin átgázol. Egy lehetőség adódna a probléma drasztikus megoldására: E.t átirányítani a HÍD Programba. Ebben az esetben E-nek vége. Nem járna be, elkallódna úgy, hogy még a nyolcadik osztályt sem fejezné be. Ezért cserébe még nálunk maradna K. A magaviselete nem változna, a megaláztatásoknak sem vetne véget a döntés, csak új delikvens után nézne. És „áldozatból” is elég jó a felhozatal nálunk. K-vel semmit nem tudunk tenni. 14 éves, a HÍD szóba sem jöhet, őt tartanunk kell!! ☹ A nevelésbe vétele folyamatban van, ki tudja, mióta hezitál a gyámhatóság. Ha kiemelik a családból, azzal valószínűleg igen jót tesznek vele, bár erős késében vannak, sokkal korábban kellett volna. Nem valószínű, hogy tőlünk elvinnék, legjobb esetben bejárós lenne. A gyermekotthonok gyakorlatát ismerve, hatig, a tanulószoba végéig bent ülne, addig sem rontaná a levegőt az otthonban. De napi 10-11 órában rombolna, bomlasztana, az őrületbe kergetne mindenkit. Csak úgy, mint eddig. Velem továbbra is viszonylag korrekt kapcsolatot ápol, de képtelen vagyok 0-24-ben fogni a kezét, és megakadályozni a galádságait. Ha a szó fizikai értelmében vagyok jelen, akkor nem ennyire súlyos a helyzet, a feszültség valamelyest enyhül, de nem szűnik meg. Olyanok K. „barátságai”, mint a családon belüli erőszak által működtetett házasságok. Vergődik a bántalmazott, még tán segítséget is kér, de „amíg nem folyik vér, nem tehetünk semmit”. Jól van ez így?

Nem tudok annyival korábban menni, hogy mindent elintézzek műszak kezdésre. Ma pl. azt a luxust engedtem meg magamnak, hogy a fél 2 helyett csak fél 11-kor érkezem. Hiba volt, súlyos hiba. Már zajlik az élet, mindenki mondja, mondja, mondja.

Ápolónő ma nincs bent, E. igh „helyettesíti”. Szerencsére nem főállású egészségügyis, mert a páciensei hullanának, mint a legyek. Bennünket mindössze két akciója érint. Tájékoztat, hogy E. fájlalta a nyirokcsomóit, sziszegett a fájdalomtól, amikor megnyomta, ezért édesanyjával elengedte orvoshoz. Szerinte amúgy nem beteg a kislány, mert nincs láza(!!!), ezért mondta anyának, hogy orvos után küldje vissza a gyereket. Apró szépséghiba, hogy nem az anya a törvényes képviselő. Ezt csak nyolcadik éve tudjuk, evidens tehát a problémamegoldás. A „nincs láza, tehát nem beteg” az ars poeticaja. Vagy a mániája. Vergődhet a kölök, lehet a halálán, ha nincs láz, nincs betegség. M-nak hasmenése van, E. néni felhívta az anyát és megegyeztek, hogy nem számít. Mert nincs láza, tehát nem beteg. Mint azt már tudjuk. Amúgy lehet, hogy tényleg nem az, de még mindig a fél iskola hiányzik hasmenéses, hányásos vírusfertőzés miatt. Nem számít, M. úgyis minden kedden délután elmegy valami kezelésre. Szuper lehetőség arra, hogy megússza a tanszobát. Csak este jön vissza, a holnapra ígért matek dolgozatra nem gyakorol. Mi két órát szántunk rá, az eredményesség így is kétséges. Amit látni fog P. bácsi, hogy gyakoroltunk, készültünk. Ez azért fél siker!

Bár a meteorológusok nem mondanak fronthatást, rajtunk már a múlt hét közepe óta folyamatosan keresztülvonulni látszik az I. és a II. ukrán front is. Vibrál a levegő, mindenki ideges, feszült, agresszív. Nem a nyolcadik. Az összes gyerek. Az én kis drágáim a többiekhez képest meglepően normálisak. K-n nem a fronthatás érezhető, amit csinál, az nála az alapértelmezett állapot, viszont M-nak elgurult a gyógyszere. Először elintéz egy ötödikest. Biztos, ami biztos. Ha jól célzott, akkor napokig más-más színben tündököl majd a kisfiú szeme alja. Mit tehetnék? Megbeszéljük: nem ez a megoldás, nem alacsonyodunk a másik szintjére, inkább megpróbáljuk a saját szintünkre emelni. Nem a nyakánál fogva!

Közben hallom, hogy K. felpiszkált valakit a másik osztályból, aki ettől felbátorodva egy harmadiknak sutyorgott valamit a fülébe azért, hogy ez a harmadik úgy érezze, meg kell verni egy negyediket. K. elégedetten nyög. Én tehetetlen vagyok. És még nincs egy óra!

Néhányan már reggel elindultak iskolanézőbe, ők lassan visszaszivárognak. A lelkesedésük nem ér az égig, nem baj. Azért mennek, hogy tapasztaljanak, hogy könnyebb legyen választani. Ma kiderült számukra, hogy az általuk meglátogatott intézmény nem álmaik iskolája. Van ilyen! Keresünk másikat.

Délutánra azt várom, hogy normalizálódjon a helyzet. E. még mindig az orvosnál(???), így K. „pihen”. Bemegy a pszichológushoz beszélgetni. Kíváncsi vagyok, hogy mire jutnak. Ez a második találkozó.

Kezdődik a matek felkészítő. M. gyógyszere továbbra sincs meg, így kinyomja magából. Nem megy be a saját csoportjához, mert nincs kedve. Mert így döntött. Magyaráznám neki, hogy majd az új iskolájában is lesznek bontott csoportban okított tantárgyak, és nem kívánságműsor. Vagy bemegy a saját órájára, vagy nem, de az utóbbi esetben ez igazolatlan mulasztásnak minősül. Nem nagyon izgatja. Beül a második csoporthoz. Mindenki dolgozik, küzd, ahogy általában szokták. M. elfekszik a padon, olyan laza, majd szétesik. Mosolyog, és nem csinál semmit. Nem tudom, hogy lesz ebből Műegyetem villanyász szakon.

A tanszobán folytatja. Bejárós, így felajánlom neki, hogy otthon kényelmesebben tud semmit sem csinálni, tegye meg, hogy összepakolja a holmiját és lábujjhegyen kioson az épületből. Kérésemnek boldogan tesz eleget. Remélem, hogy holnapra összevakarja magát. Majd este beszélek anyával, hátha otthon van valami dráma, esetleg tudok valamit segíteni. (Este kiderül, hogy szerencsére otthon minden rendben, M. csak szimplán „hülye kamasz”. Ez megnyugtat.)

Találkozom a pszichológussal. Kérdezem, jutott-e bármire is K-vel, mit tanácsol? Nem sokra. K. elmondta neki, hogy szerinte nagyon sokat változott a viselkedése, a régi iskoláiban elég volt, ha a szembe jövő gyerek valamiért kevésbé volt szimpatikus. Mert akkor azonnal leütötte. Itt mindenkinek keményen meg kell ezért dolgozni, talán csak egyszer verekedett. Ez igaz is, amennyire én tudom, de azért a normális együttéléshez nagyon kevés.

Este 6 óra, mára vége! Vagy nem? Szól a kolléganő, hogy állítólag K. mégsem törölte a telefonjáról a társáról készített videót. (Néhány hete készült a fürdőben, a kislány a helyszínnek megfelelő öltözetlenségben. K-tól kérik a telefont, nem adja, de töröl. Megbeszélik, hogy miért súlyos ez a dolog, lezártnak tekintik. Én nem. És persze csak onnan tudom, hogy véletlenül tanúja vagyok egy beszélgetésnek, amikor a kollégák között ez téma. Szerintem a főnököt erről tájékoztatni kell, megteszem.) Most az derült ki, hogy az érintett kislány panaszolta, hogy a nyolcadikos fiaim azzal szekálják, hogy látták a felvételt. Nyolcadikos fiúk a tanáriban. Jelen van a munkaközösség vezető, az egyik kolléganő, akinek a kislány panaszkodott, Z. bácsi, mint ofő, valamint én. Mondom nekik, hogy nem véletlenül beszélünk itt, a helyzet komoly. Felteszek egy konkrét kérdést. Feleletválasztóst. Igen, nem. Nem vagyok kíváncsi a szellemesnek gondolt megjegyzésekre. Viszont az igazat akarom hallani. Meg vannak szeppenve, nagyon édesek így is, bár jobban örülnék, ha nem kéne ilyen helyzetben lennünk. Tehát: van-e olyan, aki látta a felvételt? Aki igen, az tegye fel a kezét. Egy kéz a magasban. Többieknek köszönöm a részvételt, már kint is vannak. R-től kérdezem, mit látott? Kiderül, hogy szinte semmit, mert leskelődött, messziről látta, hogy K. néz valamit. Tehát, csempézett fal és egy hát. R-t is elengedjük. Ez nem sok, de elég. Ahhoz mindenképpen, hogy tudjuk, nem került nyilvánosságra a filmecske. De lehet, hogy nincs letörölve? Lehívjuk K-t. Elmondjuk ismét, hogy ez nem játék, a gyerek pornó akkor is az, ha egy másik gyerek csinálja a dokumentumot róla. Állítja, hogy letörölte, megnézzük a telefont, nem találjuk. Abban a reményben, hogy azért nem találjuk, mert tényleg letörölte, némileg megnyugszunk. A telóját elveszem, irány a páncél, majd anya visszakapja, ha véletlenül belátogat a suliba. K. ordít, mert a telefon hozzá van nőve, de ez engem kevéssé érdekel. Remélem, annyira unatkozni fog nélküle, hogy időnként figyelni, dolgozni fog a tanórákon. Fél 8. Elindulok haza. Még mondom R-nek, ne izguljon, nem történik vele semmi rossz, de erről a dologról újra beszélnünk kell. Fogunk is.

A szerda is az ámokfutás jegyében telik. Még reggel hív a főnök, hogy megjött E, de haza is akarna menni rögvest, mert van orvosi igazolása. Mit szólok hozzá? Mielőtt felhívja a nagymamát, aki a törvényes képviselője a kislánynak, beszéljük meg ezt az ügyet. Mondom, ha a véleményem érdekli, akkor E. maradjon. Annyit hiányzik, hogy osztályozó vizsgát kell majd tennie. Esélytelen, hogy átmenjen. Elüldögél, néz üres tekintettel úgy, ahogy mindig. De legalább bent van, átengedhető, mert lesz jegye. Nem az egész féléves anyagból kell beszámolnia, hanem kisebb részletekben próbálkozhat valami értékelhető teljesítményt virítani. Az talán menni fog. Az iskolaorvos egyetért, szerinte is maradhat a gyerek. Na, akkor ezt kipipálhatjuk.

Még csak a kapuban állok, amikor már mondják, hogy volt az este cirkusz, mert K-nek megvonási tünetei voltak. Már bent vagyok, de még kabátban, amikor jön az iskolatitkár, hogy adjak címet K-hoz, mert ki kéne küldeni az igazolatlan hiányzásai miatti feljelentésről szóló tájékoztatást. Nekem van egy címem, de onnan állítólag elköltöztek. A kislány nem tud, nem akar nyilatkozni, eddig a „nyócker” játszott, de most egy erzsébeti cím került elő. Nincs ötletem, de van friss infóm: szeptember második hete óta már 85 igazolatlan órát gyűjtött a kis drága. Ha csak negyed ilyen szorgalmat mutatna az órákon…

Be a nyolcadikba. E. is jelen. Indulunk ebédelni, de előtte az elengedhetetlen „pisi, kaki, puki, böfi, kézmosás”. Már mindenki farkas éhes, mennénk, de E. sehol. Majd üzenet(!!!) érkezik a mosdóból, nem éhes hagyjuk békén, nem jön. Ha nem, hát nem. Ebéd után még mindig sehol. Mondja valaki, hogy várja az édesanyját, megy haza, mert neki van igazolása. (Azért érdekelne, hogy miért adnak az orvosok előre egy hétre igazolást? Látta a gyereket? Miért érzem úgy, hogy nem?) Sürgősen el kéne indulni a számtech szakkörre, de kérem őket, hogy adjunk magunknak 10 percet. Beszéljünk már egy kicsit a tegnap esti dologról! Elmondom nekik a száraz tényeket: gyermek pornó, megalázás, emberi méltósághoz való jog, szolidaritás… Aztán, hogy értsék, megkérdezem tőlük, ha velük fordult volna elő egy ilyen, mit szólnának, ha egy csomó gyerek (lehetőleg ellenkező nemű) azzal zaklatná őket, hogy mit láttak? Nem éreznétek magatokat kellemetlen helyzetben? Lenne kedvetek viháncolni? Jó viccnek tartanátok? Le vannak taglózva. Ez eszükbe sem jutott. Mondom, azért, mert gyerekek vagytok. Ez a magyarázata annak, hogy viccesnek gondoltátok az egészet. De nem ártana, ha minden ilyen alkalommal belegondolnátok, hogy fordított esetben is lenne kedvetek röhögcsélni? Értitek? Értik. Kisdedek balra el. E. sehol. Mindenhol keresem, a pszichológust kivéve. De jelzik, hogy oda is érdemes benézni. És, lássunk csodát! L. néni két picikével foglalkozik. Hogy nyugta legyen, E. ül a számítógép előtt és igen, fészbukol. Mert úgy elmerül benne, hogy az nem zavar. Öööö…lehet, hogy L. nénit és a picinyeket nem zavarja, de engem igen. E-t kiparancsolom, és érzem, hogy a vérnyomásom megint rekordot döntöget. Fél négy, anya négyre várható. Ma úgy alakult, hogy délután egy vezető sincs bent, ezért az iskolatitkár nyeri a lehetőséget, hogy közölje anyával, igazgatói utasítás: E. marad! Anya érkezik, majd távozik, E. újra sehol. Majd kiderül, hogy a hálóban van, zokog, mert haza akar menni. Nem baj, ha sír, legalább megnyugszik. Hihetetlen ez a pálfordulás. 7 évig minden a legnagyobb rendben volt. Abban az értelemben mindenképp, hogy imádta a koleszt, jól kijött felnőttel, gyerekkel. Tudtuk, hogy nem lesz egyetemi tanár, de küzdött, hagyta magát szeretni. A labilis idegrendszere is ismert volt, sejtettük, hogy ilyen értelemben egy időzített bombán ülünk, de inkább attól tartottunk, hogy a szuicid jelek erősödni fognak. Most olyan, mint akinek semmi más vágya nincs, mint hogy szabad legyen. Fogalma sincs, hogy milyen szabadságra vágyik, de abban biztos, hogy innen szabadulni akar. Ha kérdezzük, hová, nem tud válaszolni. Most jönne jól egy igazi szakember! K. borította meg, vagy valaki/valami más? És mit tehetünk? Mert iskolába muszáj járni, az otthoni körülmények miatt a kollégium elengedhetetlenül fontos. Nincs ötletem. December 8-ra van időpontja a pszichiátriára. Elviszi-e a nagyi? És ha ott befekvéses vizsgálatot javasolnak, bemegy-e? Csupa kétely. Remélem, hogy lesz segítség és nem lesz késő.

K. a tanulószoba kezdete előtt két perccel közli, hogy de tényleg jön az édesanyja. Ötkor. És készüljek, mert amit kapni fogok! Szólt, hát készülök. Mondom a portásnak, ha hat óra előtt érkezne, ne engedje be, mert tanszoba van. Ha hat után, akkor azért nem, mert már nincs látogatás. Majd kimegyek hozzá.

Fél hatkor üzennek értem: menjek le, mert bejött K. anyu. Na, szép! Lemegyek, anya, a kislány szerelme, valamint annak két haverja ordibál K. társaságában a porta előtt. A három fiatalemberrel bűbájosan közlöm, hogy bátran kimehetnek, vége a félfogadásnak. Hőbörögnek, anya is indul. Mondom, nem, nem! Anya marad, fiatalok távoznak. Egy perc alatt kapun kívül a három meglepetés vendég. Elkezdünk anyával beszélgetni. Elmondok neki mindent. Nincs igazán meglepve, nyolc éve képtelen arra, hogy valami pozitív hatást gyakoroljon a gyerekére. Közben a fiúk az ajtó üvegét verik kívülről, K. belülről. Kimegyek, mondom a srácoknak, nem javaslom, hogy itt pankráljanak, mert a rendőrök két percen belül érnek ide, esélyük sincs lelépni, ha betörik az üveget. Ordibálnak. Mondom, ha figyelnének, hallanák, hogy nem hallanak bentről semmit. Mert mi kulturált hangnemben, normál hangerővel beszélgetünk. Javaslom, nyugodtan fejezzék be a cirkuszt. Végre csönd. Kint is. Anya kérdezi, mit szólnék ahhoz, ha K. magántanuló lenne. Mondom neki, nem az én kompetenciám, hozza a támogató nyilatkozatokat a Kormányhivataltól, a gyermekjóléti szolgálattól. Ebben az esetben igazgató bácsi sem fog akadályokat gördíteni az ügy megoldása elé. K. folyamatosan ordít. Kérem anyát, hogy vigye haza a kislányt. Őrjöngő gyerek nem maradhat éjszakára. 130 gyerek, három szinten. Két éjszakás kolléga. Háromnegyed hétkor békében elválunk. Telefon még mindig a páncélban, mert az irodában nincs senki. Ezért aztán nem jutok be a páncélba sem. És micsoda büszkeség! Én vagyok az egyetlen „férfi” az épületben! Z. kicsöngetésig a csoporttal volt, mondta, ha nagy a gáz, telefonáljunk föl. Hatkor érkezik, látja, hogy béke van, megnyugszik. A másik két férfi az emeleten, a portás bácsi a fülkéjében reméli, hogy nem lesz balhé. Nem volt. ☺

Csütörtökön – lassan hagyománnyá válóan – E. megjelenik igazgató bácsi irodájában. Ő beteg, menne orvoshoz. Nem valami kreatív, de egy (meg még egy, sőt még egy) próbát megér neki. Nem érti, hogy még savanyúval sem esszük. Tehát, ez nem jött össze, így kénytelen az épületben múlatni az időt. Fél kettőig még csak kibírja valahogy, de ebéd után ismét köddé válik. Fél négykor közli, hogy nem hajlandó bemenni a tanterembe, azt esetleg meggondolja, hogy Z. bácsihoz beül tanszobára. Ismét tájékoztatom, hogy ez sem nem étterem, sem nem szálloda, itt nem lehet rendelni. Emberhez méltó hangnemben elővezetett kérést minden esetben megfontolunk, de ez most nem a megfelelő módon hangzott el. Újabb két órát tölt duzzogással. Kár, mert hamarosan készülnie kell az osztályozó vizsgára. Több tárgy esetében közeleg a bűvös 30%. Magyaráznám neki, hogy esélytelen lesz, de nem érdekli.

Péntek, húzós nap. Ma vitte a kolléganő R-t az Alföldi utcába. R. nagyon izgul. Kérdezem tőle, hogy döntött-e? Mondja, igen, nem akar otthon lenni. Ha így döntött, ebben fogjuk támogatni. Reméltük, hogy anya nem jelenik meg, mert akkor hiába minden, ő a törvényes képviselő, ha akarja, viheti. De semmit sem sejt, simán beértek. Elintézték a legszükségesebbet, és így, hogy biztonságban tudták a kislányt, felhívták anyát. Szóhoz sem jutott, de ez két percig tartott. Gyorsan magához tért, felhívta a gyereket, szemrehányást tett neki, hogy összevissza hazudik, és megint kellemetlen, megalázó helyzetbe(!!!) hozta a családot. És egyébként is, annyi mindent tett érte, mit dolgozott azért, hogy kihozza az állami gondozásból, ez a hála? Három órától folyamatosan hívott engem is. Fél négyig tanszoba, nyertem egy fél órányi felkészülést a várható szemrehányás, méltatlankodás, panaszkodás cunamira.

Erőt vettem magamon, visszahívtam. Ezt mégis hogy gondoltuk? Miért hisszük el az összes hazugságot, amit a gyerek mond? Ő beledöglött, hogy kihozza őt a gyermekotthonból (de előtte meg abba, hogy bevigye), a rengeteg közös program, amit szervez, blabla… Az igazán elhanyagolható, hogy a családi programokon készült fotókon a kislány a legritkább esetben látható. Bezzeg a tesó! A. elölről, A. hátulról, A. sapkában, A. klott gatyában. Szabadon és vég nélkül folytatható a sor. A kisfiúval mindenhova elmennek, elkísérik, ott vannak vele, R. pedig örülhetett, ha az anyja legalább nem akadályozta meg a részvételt itt-ott. Persze a külsőségek, azok mind megvannak: szülői, fogadó óra, hajszálpontos ebédfizetés. Csak szeretni ne kelljen! Még elpanaszolta azt is, hogy ugrott a lombik baba program is. Nem értettem, megmagyarázta. Ahhoz nyugalom kell, most meg az egész család ideges, feszült, rohangálhat a megalázó meghallgatásokra, ó, jaj, milyen galád ez a kölyök! Hm.

Este hívom az otthont, kérdezem, hogy van a kislány, megnyugodott-e egy kicsit. Az ügyeletes megnyugtat. Elmondja, hogy anya berohant, sírdogált, beszélni akart a gyerekkel, de R. mereven elzárkózott még a gondolatától is annak, hogy találkozzanak. Csak azért vagyok meglepve, mert tartottam tőle, hogy hajlandó lesz szóba állni anyával, aki némi „szelíd erőszakkal” majd rábírja a távozásra. És akkor R-nek vége! De nem! Volt benne annyi tartás, erő, hogy nemet mondjon! Ez igen! Mit élhetett meg ez a kislány, hogy önállóan meghozzon egy ilyen súlyos döntést, és tartsa is magát ehhez? Még a telefonját is kikapcsolta, nehogy utolérhető legyen. Anya szerint mindenfajta önállóság hiányzik belőle, képtelen volt arra, hogy maga után elmosogasson… folytassam? Mi az, hogy maga után? A hírek szerint a hétvégeken hatalmas karriert futhatott be otthon. Ő volt a takarítónő, a szakács, a mosónő, ő vitte hajnalonként(!!!) a kutyát sétálni. Szerintem meg igenis képes az önállóságra. Mi sem bizonyítja ezt, mint hogy kitalálta, végig gondolta, megvalósította a kétségbeesés szülte ötletét. És nem hagyta magát! Még arra is ügyelt, hogy elérhetetlenné váljon! Nagyon szomorú, hogy idáig jutottak, de ha már így alakult, minden tisztelem az övé!

Nincs sok időm bosszankodni, mert M. és K. holnap a Gyerekegyetem által szervezett programon vesz részt. Ebből egyenesen következik, hogy őrzöm a kis drágákat a koleszben, így nem kell hajnalban kelni, tuti nem késnek el. Vacsira pizza, reggelire kakaó, párizsis zsömik, tízóraira valami nasi. Ebédre óriás palacsinta. Jól érezték magukat, de ez a két kis drága annyira jól nevelt, jó fej, hogy már kezdek aggódni, minden rendben van-e velük. ☺ Erősítésnek B. barátnőm is jön, mert velem csak sűrűbben lettünk volna, de nem többen. B. azonnal helyre tudta tenni azokat a dolgokat, amik nem voltak érthetőek. Én már az elején elvesztettem a fonalat, nem is leltem meg többé! De a két kis drágának már legalább dereng valami!
Este 7-8-ig lehet hívni R-t az otthonban. Hívom. Panaszolja, hogy anya csak veszekedni tudott vele, mindenért őt okolja. Hát persze! Mindent megcsinál, ami feladat: időben fizet, tartja a kapcsolatot az iskolával, részéről ennyi. Csak elviselni nem tudja a kislányt. Se ő, sem a nevelő apa. Szerintem a tesó is örül, újra szabad a pálya, csak ő van és senki más! Ha összejön a lombik program, akkor a fiúcska is bajban lesz, de közel sem lesz annyira tragikus a helyzete, mint most R-nek. Nem túl szép kilátások, de ez legyen az ő gondjuk! Nekünk R. lelkével kell most még intenzívebben törődni, mert nem szeretnénk, ha összeomlana. Holnap és hétfőn hívom majd újra, remélem, hogy kedden már jönni fog.

DZS