Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

51. Már mindenki készen van, pedig most jön a java!

2016. január 22.

Hétfő, túl a központin. Ülepedik a dolog, erősödik a kétségbeesés. Nyugtatom őket. Tök mindegy már, változtatni nem lehet. Egy mérés, nem mérés! Pedig, de! Sajnos. A feladatok a hozzáértők szerint is brutálisan nehezek voltak. És sok is, nagyon sok!

Ne keseregjünk, haladjunk tovább! Ez a hét a számonkérések hete, még lehet javítani, remélem, hogy rontani már nem. Más se hiányzik, annyira fáradt mindegyik, hogy az elképesztő! Csak vonszolják magukat. Nem számít! Föciből még a fél brigád beszámol. Persze írásban! Ne izguljunk, csak ismétlés – mondja E. néni. Nem izgulunk, mert ahhoz sincs erő. Csak fásultság.

Kedden megírják a föcit, mert rend a lelke mindennek. És E. néninek tudnia kell, hogy az előzőre általa adott jegyek reálisak-e, tényleges tudást tükröznek vagy puskáztak esetleg? Agyrém!!!!!

Folytatódik a taposómalom. Borzasztó. Rohannak tovább a tananyagban, mert mint tudjuk, a tanmenés az szent. Pedagógusbiblia. Brrrrr!!!

Délután megbeszélik B. nénivel a matek felvételi feladatokat. Ki mit, hogyan és miért úgy csinálta? És hogyan kellett volna? Az elkeseredettségi szintjük folyamatosan emelkedik. Nehéz megmagyarázni, hogy nagyon sok gyerek érez hasonlóan, hogy nem feltétlenül ők tehetnek a kudarcról. Várjuk meg az eredményeket, keressünk országos adatokat, aztán majd vagy kell keseregni vagy nem.

Szerda délután újra az iskolakeresgélés a feladat. A szülők zöme semmit, szó szerint semmit nem tesz ebben az ügyben. Akik próbálnak valamit, azok meg megelégszenek azzal, hogy megtalálták az iskolát, a szakot. De nem olvassák el a tájékoztatót, mert az idő és fáradtság. Így persze óriási meglepetést okoz, amikor tőlem tudják meg, hogy a választott nyelvi előkészítő csoport nem indít kezdőknek képzést. Már tudni kell a nyelvet! Ja, hogy minden infót el kéne olvasni? Nahát! Hosszas keresgélésre nincs idő, mert muszáj tanszobázni, csütörtökön földrajz óra lesz.

Minden elképzelhető szabad időben keresgélünk, magyarázunk, érvelünk. A folyamatos jogszabályi változások megkeserítik a pályaválasztás amúgy is borzasztóan keserves időszakát. Gimnázium, szakközépiskola, szakmunkásképző. Vagy szakgimnázium, esetleg szakképző iskola? Szép csendesen megőrülünk. Tudjuk, hogy magunkra hagyatkozhatunk csak, szülői támogatás szinte semmi (egész héten bent a kölyök, oldjuk meg), de erre semmilyen plusz időt nem biztosítanak az intézményben sem. A tanítási óra szent, a tanulószoba szent, a szabadidő jó esetben napi 1-1,5 óra. Elvárás a levegőn tartózkodás, szóval két szabadrúgás között, a partvonal szélén állva, bekiabálhatunk egy iskolát, egy szakot? Mi hiába küldenénk haza a szülőknek szánt nyomtatványt, ami alapján felvihetnénk a jelentkezési szándékot az internetes felületen, ha egyáltalán írnának rá valamit, az is használhatatlan lenne. Nem értik, nem is akarják érteni, nem érdekli őket. Mindegy, ez van, ezt kell szeretni!

Kíváncsi vagyok, hányan lesznek a szülőin. Illúzióim nincsenek.

A teljességhez még annyit:

Szombaton reggel szól a telefon. Kristóf anyu sírva, zokogva. Nem éri utol a gyereket, úgy volt, hogy Marcinál lesz a hétvégén. Mi a baj? Mondja, hajnalban, amikor ment haza a munkából, látta, betörtek a „házukba”. Két férfit látott elmenekülni, mire segítséget hívott, már azt is látta, lángol az épület. Imádkozik, hogy a gyerek tényleg nem ment haza, nincs a házban. Na, ez a hét tényleg így kerek! Vigasztalni próbálom, megbízható a kölyök, a megállapodásokat megtartja, szóval, nyugi, hívom Marcit, ha elértem, visszahívom. Nem merem mondani neki, hogy a tűzoltók szóltak volna, ha bent maradt volna valaki. Egész délelőtt próbálkozom, végül sikerül. Kristóf megvan, aludtak, ki volt kapcsolva a telefon. Hívom anyát, mondom, kisdeddel minden oké, jól van. Anya most örömében sír. Mondták, hogy nem volt bent senki, de amíg nem volt tuti infó a kölyökről, rettegett.

Na, akkor beszéljünk egy-két praktikus dologról is. Lakhatással mi van, mi lesz? Maradt-e valami, bármi? Nem túl bíztató, bár ígértek neki 3 hétre egy szobát. Neki annyi holmija, ami rajta van, a gyereknek 5 napra való cucc, mert az volt vele a koleszban. Minden odaveszett. Iratok, ruhák, berendezés, minden.

Hezitáltam, hogyan lehetne segíteni? Egy nagyon szűk körben kértem segítséget. Már most rengeteg mindent felajánlottak, a szűk kör ellenére, vadidegenek is. Az ismerősök ismerősei. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik. Köszönöm.