PSZICHOháttér

13. – Kockázat

„Egy gyorsan változó világban az egyetlen stratégia,
amely garantáltan vesztes az, ha nem kockáztatunk”.
Mark Zuckerberg

Tehetség: kockázatok és mellékhatások

A fejlődésre és fejlesztésre irányuló jelentős természeti erő a tehetség. A változtatás a lényege. A filozófiája egyszerű és tiszta: „Nem érdekel, hogy lehetetlen.” Ettől lesz szokatlanul nagy erő. Nem azzal foglalkozik a tehetség, hogy meg lehet-e tenni valamit, hanem azzal, hogy miképpen lehet azt megtenni.

A változtatás, az új, a szokatlan utak kockázatosak. Minden tehetségjellemzőket tartalmazó értékelő listában ott is van, a jelző: kockázatvállaló.

Ha valaki ugyanazon az úton jár, amelyen mások, akkor ugyanoda fog jutni. A tehetség és fejlődése eltér a megszokottól. A csupán a külső elvárásoknak megfelelő kiválóak számára éppen a megfelelni akarásuk jelenthet akadályt az alkotó tehetséggé válásban, és ha ezt erősíti a környezet, csak az akadályt növeli.

Az új utak kockázattal járnak

A kíváncsiság felfedező viselkedés. William James már 1890-ben leírta, hogy a kíváncsiság egyik elsődleges ösztönünk. Az új ingerek iránti vonzódásnak adaptív értéke van – az új tárgyak, megoldások, helyzetek megismerése segítheti a túlélést.

Ugyanakkor az újdonságtól való félelemnek is adaptív ereje van – valami nem ismert dolog veszélyes, káros lehet. A kíváncsiság és a félelem között belső, antagonisztikus kapcsolat van, amelynek feloldása az egyén idegrendszeri állapotától, korábbi tapasztalataitól és környezetétől függ.

Ahogy nő a feszültség, és az arousal, az éberségi potenciál magassá válik, úgy indul be a szorongás drive, és ezután az újdonságok már nem érdekesek, hanem veszélyesek lesznek az agy számára.

Berlyne (1960) elmélete szerint az agyi jutalmazó és büntető központok játszanak szerepet abban, hogy a felfedezés vagy az elkerülés lesz-e meghatározó viselkedés.

Két típusa van a kíváncsiságnak, a diverzív és specifikus kíváncsiság.

A diverzív kíváncsiság az unalom elleni védekezés, az újdonságok keresése. Ha kevés az inger, és/vagy kicsi a feszültség, akkor a felfedezés indul be.

A specifikus kíváncsiság információszerzésre szolgál, csökkenti a bizonytalanságot, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, először fel kell vállalni a megközelítés kockázatát, feszültségét.

Minthogy az újszerű ingerek kíváncsiságot és félelmet is kiválthatnak, a kíváncsiság és szorongás egyaránt megjelenik. Mindkettő újszerű, váratlan ingerre lép fel, de a kíváncsiság megközelítést, a félelem visszahúzódást vált ki. Ezek összeegyeztethetetlen viselkedések. Erős ingerek inkább a visszahúzódást, gyenge ingerek inkább a megközelítést erősítik.

Minden veszéllyel fenyegetés, büntetés növeli a félelmet, a feszültséget, és ezzel csökkenti kíváncsiságot, a kockázatvállalást. Emiatt csökken az alkalmazkodás, és így a túlélés esélye.

A bizonytalan, a kockázatokat nem vállaló közegben a tehetség is csak bajnak van. A büntető, félelmeket gerjesztő helyzetekben ne is várjunk érdeklődést, vagy bármi újra való nyitottságot.

A tehetség a változtatás maga

A 21. század egyértelműen a változásról és így a változtatás szükségszerűségéről szól. Nem is véletlen, hogy világszerte megnőtt a tehetség iránti érdeklődés. Amíg a régi utak járhatók, a megszokott, a bizonyosság biztonsága adott. Ahogy azonban új helyzet alakul ki, a régi válaszok már nem érvényesek, nem adnak megoldást, nem csökkentik, hanem növelik a bizonytalanságot.

A régi megoldásokhoz való ragaszkodásból ördögi kör alakulhat ki. Adaptív válaszok hiányában ugyanis egyre több lesz a megoldatlan probléma, és ez növeli a szorongást. A szorongás viszont visszatart a változtatástól, és a régi, már nem működő megoldások látszatbiztonságában bemerevedik a viselkedési repertoár.

A megoldatlan problémákból bajok lesznek, amelyek újabb szorongások forrásává válnak. Minél hosszabb ideig marad fenn a régi viselkedéshez való ragaszkodás, az új problémákra régi, nem működő megoldásokkal történő reakció, annál nehezebb lesz kitörni. Ráadásul a félelmek be is igazolódnak, mert változtatás hiányában egyre nagyobb bajok jönnek. Így az ördögi kör egy önmagát beteljesítő jóslattal megerősítve biztos vesztes pozíció.

A tehetségek, akik felvállalják az új utakat, lehetőséget jelentenének új helyzetekben, de ehhez teret kell engedni nekik. Vagy legalábbis nem minden erővel támadni azokat, akik eltérő megoldásokat mutatnak. Teljesen normális reakció, hogy az újdonságok feszültséget keltenek. Ismert jelenség, hogy az emberek az újítókat először ignorálják, aztán kinevetik, majd üldözik, végül szobrot állítanak nekik.

Az újdonságra történő első reakció általában a kizárás, a teljes elutasítás. Ha azonban már nem lehet kizárni, feszültséget kelt, furcsának hat, ekkor következik a kinevetés. Amikor pedig az invenció egyértelműen veszélyezteti a megszokott megoldást, a félelem átlendül támadásba. És ha ezt is túléli, akkor jön a szoborba öntés. Ez a legveszélyesebb, mert a szoborrá válással a bemerevítés miatt a rugalmasság, a változtatás esélye csökken. Így lesznek a forradalmárokból diktátorok, az egykor talentumként megjelenő elmékből az újítás legmegátalkodottabb ellenségei. Ők a „múmiák”, akik lehet, hogy valaha értékesek voltak, de már nem maradt bennük mindabból semmi, s a valódi megoldások gátjaivá válnak.

A tehetségfejlődés lehet állandó, de meg is akadhat. Lényegében addig tart, ameddig működik az új irányok felé való változtatás, hiszen a tehetség hatványozott fejlődés.

A tehetség kihívás

A tehetség igen sok kockázattal és mellékhatással jár. Igazi kihívás, ami ösztönösen keresi a kihívásokat. Ahhoz, hogy hatványozott teljesítményt érjen el, hatványozottan kell fejlődnie. Sőt, egy sereg egyéb területen is hatványozottan mutatkozik meg.

A tehetség tökéletességre törekvésével különösen zavaró tud lenni olyan közegben, ahol beérik a látszatokkal, a habfújással, a Patyomkin világgal.

A fejlődéshez szükséges tudás megszerzéséhez tapasztalatokra van szükség, amiket gyakorlással, fokozott tevékenységgel lehet csak elérni. A fokozott tevékenység következtében azonban könnyen megszülethet a diagnózis: hiperaktivitás. Meg is szerzi ezt számos tehetség.

A belső út követése, az elkötelezettség, a „nem érdekel, hogy lehetetlen” attitűd hajtja új megoldások felé, ez az öntörvényűség viszont sok esetben viselkedészavarként, vagy akár autizmus diagnózisként nyerhet visszajelzést a környezettől.

Miközben keressük a tehetséget, ha felbukkan, gyakran megijedünk tőle. A tehetség ugyanis nem az, aminek gondoljuk. Nem olyan, amilyennek a tehetség belső feszültségét, változtatni vágyását, a kockázatot eszközként használó attitűdjét nem ismerő közeg elképzeli.

Ezért a tehetséggondozásban inkább azok részesülnek, akik, még többet és jobban teszik azt, amit mindenki más is tesz. Ez azonban még csupán a kiváló képességet, és nem a tehetség attitűdöt jelzi. A tehetség sokszor nem is kiváló képességekben mutatkozik meg, sőt, akár komoly gyengeségei lehetnek. Egy diákot, aki nem tud jól olvasni, egy színészt, aki dadog, egy matematikust, aki nem tud számolni, vajon mekkora eséllyel akarna bárki tehetségként fejleszteni, „tehetséggondozásban” részesíteni? A képességek mérése alapján történő kiválasztás azokat a tehetségeket éri el, akik a megszokott utakon haladnak.

A tehetség azonban nem csak a sima utakat, hanem a rögösebbeket is használja, és ilyen módon többet is tapasztal. A tehetség attitűd, a változtatásra való igény. A „nem érdekel, hogy lehetetlen” a saját gyengeségére is vonatkozik. A tehetség a gyenge pontjaival való küzdelemből is előnyt kovácsol. A diszlexia nem akadályozta például Carol Greidert, hogy élettani Nobel díjat nyerjen, Bruce Willis dadogását a színészettel gyógyította meg, Benoit Mandelbrot az IBM kutatója pedig a fraktál geometriával hidalta át számolási nehézségeit.

Ugyanezt teszik azok a gyerekek is, akik a környezet károgása ellenére olyan területeiket dolgoztatják, amelyek a gyengéikhez tartoznak. A figyelemzavarával zongorázni, a diszkalkuliájával robotikázni, a diszlexiájával verset mondani akaró gyerek igazi tehetség lehet. Csak el ne ijessze őket a környezet, amely nem vállalja azt a kockázatot, amit ők: a tökéletességre törekvést és megátalkodott megküzdést.

A szabálytalan fejlődés nem feltétlenül jelent tehetségfejlődést. A tehetség szempontjából közömbös, hogy az érintett mennyire illik a környezetéhez, a másik oldalról azonban jelentősége van annak, hogy a környezetben akadnak-e olyanok, akik nem a kész tehetségekből akarnak megélni, hanem vállalják a kockázatot.

A tehetség nem csupán a már hírnevet szerzettek között lelhető fel. A tehetség maga a kihívás, a kockázatvállalás. Az óvónő, akinél az ötéves, sokféle diagnózissal érkező gyerek kiválóan teljesítő közösségi taggá válik, nem azzal foglalkozott, amit a diagnózis jelzett, hanem a feladatot akarta megoldani. Amikor a sikere titkáról kérdezték, ennyit mondott: „valamit ki kellett találni.”

Egyre több lesz az olyan gyerek, ahol „valamit ki kell találni”, de a kitalálás alóli felmentés is sokféle lehet. A szülők, az iskola, a pedagógusok elvárásai, a tananyag, a diagnózis, a többi gyerek érdeke és a pedagógus olykor jogos önvédelme, mind lehet akadály.

A gyerekek, a szocializációjuk során a környezetet képezik le, a régi megoldásokhoz már nem illeszkednek. Ezt a jelenséget tekinthetjük kihívásnak, fejlődésre való lehetőségnek, de tekinthetjük bajnak, a bevett, megszokott eljárásokat felülíró, zavaró tényezőnek.

Jelenleg a gyerekek 30% kap papírt arról, hogy nem illeszkedik az iskolához. Mikor látjuk végre be, hogy az előrelépés érdekében nem csak a gyereken, hanem a rendszer egészén is változtatni kell?

Változtatni nehéz és kockázatos. Nem változtatni viszont végzetes.

Hivatkozás
Berlyne, D.E. (1966) Conflict and arousal. Scientific American 215, August, pp 82-87.
Wundt, W. (1874) Grundzüge der physiologischen Psychologie. Leipzig, Engelmann.

Gyarmathy Éva