A Szebenyi Péter-díjat a Történelemtanárok Egylete alapította azon személyiségek elismerésére, akik sokat tettek a történelemtanítás színvonalának emeléséért. Az idei díjat Gönczöl Enikő kapta a Történelemtanárok (27.) Országos Konferenciáján. Gratulálunk neki, és nagyon büszkék vagyunk rá mint az OFOE tagjára és honlapunk állandó szerzőjére. A tavaly megjelent nagy sikerű sorozatából idézzük fel most az első részt. A sorozat nemsokára folytatódik.
Most tanul járni az unokám. Napról napra ügyesebb és okosabb, s már az első szavait is kimondta. Engem pedig egyre növekvő aggodalommal tölt el az a gondolat, hogy öt év múlva iskolás lesz. Úgy érzem, ha semmi sem változik addig, nem szabad őt beengedni a közoktatás rendszerébe. Néhány ismerősöm – gyermekei érdekeit követve –, már az országot is elhagyta. Mások alternatív intézményekbe vagy magántanulói csoportokba menekítik őket, hogy normális körülményeket biztosítsanak testi, lelki és szellemi fejlődésükhöz.
Aki nem az oktatás területén dolgozik, talán nem is nagyon tehet egyebet. De akik belül vannak a rendszeren – döntéshozók, kutatók, fejlesztők, a pedagógusképzésben dolgozó oktatók, felügyelők, intézményvezetők és gyakorló pedagógusok –, mi valamennyien felelősek vagyunk a kialakult helyzetért, miként az oktatás jövőjéért is.
A problémák ismertek – tények és elemzések tömege áll rendelkezésünkre, amelyek révén tudhatjuk, hogy mik a legnagyobb bajok és hol vannak ezek gyökerei. Jó láthatók a kivezető utak is. A lehetséges megoldások sokaságát kínálják mérlegelésre a világ nálunk sikeresebb oktatási rendszerei és az eredményesen működő hazai iskolák. De mi többnyire legfeljebb csak lájkoljuk a híradásokat. Megállni, mélyen befogadni, kritikusan átgondolni és cselekvésre mozdító következtetéseket levonni se időnk, se erőnk nincs – mert levegő után kapkodva rohanunk tovább, cipelve saját terheinket. De az igazság az, hogy bármennyi nehézség bénítja is az értelmes szakszerű cselekvést, saját világunk nélkülünk soha nem fog jobbá válni.
Persze, nem mindenki kompetens valamennyi probléma megoldása terén. Napi teendőink eltéréseiből fakadóan mindannyiunknak vannak korlátai és lehetőségei is a cselekvésben. Ez azonban nem érvényes a gondolkodásra! A célok, a szerkezet és a működési módok rendszer szintű átlátása elsősorban igény, elköteleződés és személyes, illetve közösségi erőfeszítés kérdése. Jó lenne elmozdulni ebbe az irányba, mert a mérlegelhető érveken alapuló, értelmes szakmai párbeszédnek, a célok konszenzuskereső újragondolásának és a tanulási-tanítási folyamat eredményességét biztosító gyakorlati lépések megtételének egyaránt ez az egyik legfontosabb feltétele.
A most induló sorozat saját kontextusukból kiemelve, úgy kíván reflektorfénybe állítani egy-egy tényt, megállapítást, véleményt vagy javaslatot, hogy megkönnyítse az adott kérdéskörről való gondolkodást, a reflektálást és az eltérő nézetek ütköztetését – amire informális beszélgetések és szervezett szakmai keretek között egyaránt sor kerülhet.
Gönczöl Enikő, a sorozat szerkesztője
1. Mitől függ a magyar iskolák és tanulók teljesítménye?
A gimnázium továbbra is versenyképes és láthatóan fiatalokat exportál az európai egyetemekre. A szakképzésben alapvető és nagyon komoly problémák vannak. Az általános iskola pedig helytől függően erősen változó teljesítményt mutat.
Az, hogy ma milyen egy iskola Magyarországon, lényegében attól függ, hogy milyen gyerekek járnak oda. Úgy látszik, hogy sem a tananyag, sem a taneszközök, sem a pedagógusok felkészültsége nem tudja érdemben befolyásolni a gyerekek teljesítményét. Ezt lényegében a családi hátterük határozza meg.
Ha a magánórák rendszerét is figyelembe vesszük – ami az oktatás egyfajta második gazdaságának tekinthető –, akkor kimondható, hogy mindenféle pozitív elmozdulás és változás jelentős része ezeknek tulajdonítható. Így nézve tehát még kisebb az iskola befolyásoló ereje. Az iskola lassan olyan hellyé válik, ahová bejárnak ugyan a fiatalok, és csinálnak is ott valamit, de semmi sem ott dől el.
A gyerekek életútját ma nagyon korán meghatározzák az középiskolai felvételik. Ott azonban nem olyan dolgokat kérdeznek, amiket az általános iskola tanít, hanem olyanokat, amiket magántanárral, tesztek begyakorlásával lehet elsajátítani. Ennél brutálisabb, nem is társadalmi, hanem osztályalapú szelekció kevés európai országban létezik.
Setényi János gondolatait kiemelte és összegezte: Gönczöl Enikő.
Forrás: Ezeregy sebből vérzik a magyar közoktatás, Gazdaság TV, 2017. január 19.
Jól van ez így?
Igaza van a kutatónak? Vagy túlzottan borúlátó ez a kép? Mit érzékelsz ebből a saját környezetedben? Vagy minden a legnagyobb rendben van?
Ha mindez igaz, jól van ez így? Vagy tenni kellene valamit? Te magad, a saját környezetedben mit tehetnél?
Milyen lenne az az iskola, amelyik pozitív szerepet tudna játszani minden gyerek boldogulásában, bárhonnan érkezzen is?
Személyes tapasztalatom, hogy az iskolák a "különórákban" versenyeznek egymással – különböző tagozatokat hirdetnek. Ráadásul ezek plusz órákat jelentenek kötelezően minden azonos osztályba járó tanuló számára a minimálisan előírt kötelező óraszám felett, ami óraszám tehetséggondozásra vagy felzárkóztatásra lehetne felhasználható egyébként. Ezzel ott, ahol van választási lehetőség, szinte mindegy, hogy mi a különbség az induló osztályok között, már van szelekció. Pl. német vagy angol nyelvet tanulnak, zenei vagy sport osztály stb. Helyileg kialakul, hogy melyik a "jobb" és onnantól szerintem szignifikáns különbség lesz az osztályok között a családi háttér és egyéni képességek tekintetében.
Az alsó tagozatban ezt próbálják kiegyenlíteni és talán sikerül is valamennyire, de a nyolcosztályos gimnáziumok lefejezik az osztályokat, illetve már korábban, a felvételizni szándékozók kapcsán elindulnak negatív folyamatok. Vagy azért, mert marasztalni akarják őket, vagy azért, mert felkészíteni, de túl korán, megalapozatlanul megkülönböztetnek gyerekeket. Erre a szülők még rátesznek egy lapáttal. Itt már nagyon komoly a szociális háttérbeli különbség a jelentkezni szándékozók és a maradók között. Maga a felvételi azután újabb tragédiák és törések melegágya. Hatodik után ez megismétlődik. Hetedik-nyolcadikra a normál általános iskolai osztályok szociális összetétele szerintem (nem kutattam és pontos adataim nincsenek, ez csak benyomás) szignifikánsan különbözik a nyolcosztályos és hatosztályos gimnáziumok összetételétől. Ezen osztályok átlagteljesítménye között is fényévek vannak, ugyanakkor egyénileg nem jobb minden kisgimnazista általános iskolai évfolyamtársánál. A lehetőségeik mégis mások. És ha ezt valaki egyszer összevetné azzal, hogy elsőben mekkorák voltak ugyanezen gyerekek között a teljesítménybeli különbségek, azonnal látná, hogy az iskola 8 éve alatt ez a különbség, ha volt egyáltalán, megsokszorozódott. Kiválasztódott egy jó családi héttérrel rendelkező többé-kevésbé "jótanuló" és magát kiválasztottnak tartó (nem feltétlenül kreatív vagy akár tehetséges vagy csak egyszerűen jó képességű) réteg és maradt egy magát vagy leértékelő, vagy minta, versenytárs hiányában magát túlértékelő hátrányos helyzetű réteg.
Tanítani és kezelni egyiket sem könnyű és ez a rendszer senkinek nem jó. Ez nem tehetséggondozás.
Az iskoláknak nem az óraszámokban és a követelményekben kellene versenyezniük, hanem abban, hogy mennyire szeretik a gyerekeket és tudnak számukra szerethető iskolát csinálni. Az alacsonyabb szinteknek nem állandóan felfelé kellene kacsintgatniuk és lehetősleg előre beleverni a gyerekekbe azt, ami majd később következik, hogy aztán majd ott jól megállják a helyüket. A lehető legkésőbb kellene a gyerekeket és a szülőket választásra kényszeríteni. A tehetségeket folyamatosan szűrni kell, és ha ráakadunk néhányra, foglalkozzunk velük, hívjunk hozzájuk szakembert, de ne emeljük ki őket minden tekintetben az osztályközösségből. Ugyanígy járjunk el azokkal, akik fejlesztésre szorulnak. Ne lehessen 30 fős osztályokat indítani és csökkentsük a kötelező óraszámot, hogy a felszabaduló időben a tanuló a szükségleteinek megfelelő foglalkozásokon vegyen részt, amelyek akár félévenként változhatnak. Amennyire lehet, igyekezzünk mindent helyben biztosítani, de közel lévő iskolák természetesen megoszthatják az egyes feladatokat, ha a gyerekeket tudják mozgatni az intézmények között.
És végül, nekünk, közalkalmazott tanároknak nem kellene pénzért korrepetálnunk. Ha külön foglalkozásra van szüksége a gyermeknek, az férjen bele a terhelésünkbe. Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy elfogadjuk, hogy amit délelőtt nem tudtunk megtanítani, azt délután külön díjazásért megtudjuk tenni, még akkor is, ha esetleg nem kimondottan saját tanítványról van szó.
2021.01.20. A rektoroknak a minisztériumban mondták meg, mi legyen a kérelmükben
Január első napjaiban behívták az Innovációs Minisztériumba (ITM) a szegedi, a pécsi és a debreceni egyetemek rektorait, ahol Palkovics László ismertette velük a minisztériumi forgatókö... (Forrás: telex)
2021.01.20. Nehéz lesz a számítógépek mellől visszatérni az iskolába
Keith Humphreys, a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének függőségekre szakosodott professzora szerint „epikus„ elvonási tünetekre lehet számítani a gyerekek egy táboránál: nem tudnak... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2021.01.20. „Mostantól inkább hagyjanak élni minket!”
Fél év telt el azóta, hogy a gyöngyöspatai iskola egykori roma diákjai közül hatvanan kártérítést kaptak a magyar államtól az évekig elszenvedett szegregáció miatt. A helyszínen járva... (Forrás: Népszava)
--
2021.01.20. SZFE-hallgatók: Érezhető a bosszúvágy az egyetem blokádjáért
A hallgatók ugyanakkor nem terveznek semmilyen közös, demonstratív lépést, amilyen az általános kiiratkozás vagy a tanulmányok tömeges halasztása lenne. Azt mondják, az a legfontosabb, hogy... (Forrás: hvg.hu)
Személyes tapasztalatom, hogy az iskolák a "különórákban" versenyeznek egymással – különböző tagozatokat hirdetnek. Ráadásul ezek plusz órákat jelentenek kötelezően minden azonos osztályba járó tanuló számára a minimálisan előírt kötelező óraszám felett, ami óraszám tehetséggondozásra vagy felzárkóztatásra lehetne felhasználható egyébként. Ezzel ott, ahol van választási lehetőség, szinte mindegy, hogy mi a különbség az induló osztályok között, már van szelekció. Pl. német vagy angol nyelvet tanulnak, zenei vagy sport osztály stb. Helyileg kialakul, hogy melyik a "jobb" és onnantól szerintem szignifikáns különbség lesz az osztályok között a családi háttér és egyéni képességek tekintetében.
Az alsó tagozatban ezt próbálják kiegyenlíteni és talán sikerül is valamennyire, de a nyolcosztályos gimnáziumok lefejezik az osztályokat, illetve már korábban, a felvételizni szándékozók kapcsán elindulnak negatív folyamatok. Vagy azért, mert marasztalni akarják őket, vagy azért, mert felkészíteni, de túl korán, megalapozatlanul megkülönböztetnek gyerekeket. Erre a szülők még rátesznek egy lapáttal. Itt már nagyon komoly a szociális háttérbeli különbség a jelentkezni szándékozók és a maradók között. Maga a felvételi azután újabb tragédiák és törések melegágya. Hatodik után ez megismétlődik. Hetedik-nyolcadikra a normál általános iskolai osztályok szociális összetétele szerintem (nem kutattam és pontos adataim nincsenek, ez csak benyomás) szignifikánsan különbözik a nyolcosztályos és hatosztályos gimnáziumok összetételétől. Ezen osztályok átlagteljesítménye között is fényévek vannak, ugyanakkor egyénileg nem jobb minden kisgimnazista általános iskolai évfolyamtársánál. A lehetőségeik mégis mások. És ha ezt valaki egyszer összevetné azzal, hogy elsőben mekkorák voltak ugyanezen gyerekek között a teljesítménybeli különbségek, azonnal látná, hogy az iskola 8 éve alatt ez a különbség, ha volt egyáltalán, megsokszorozódott. Kiválasztódott egy jó családi héttérrel rendelkező többé-kevésbé "jótanuló" és magát kiválasztottnak tartó (nem feltétlenül kreatív vagy akár tehetséges vagy csak egyszerűen jó képességű) réteg és maradt egy magát vagy leértékelő, vagy minta, versenytárs hiányában magát túlértékelő hátrányos helyzetű réteg.
Tanítani és kezelni egyiket sem könnyű és ez a rendszer senkinek nem jó. Ez nem tehetséggondozás.
Az iskoláknak nem az óraszámokban és a követelményekben kellene versenyezniük, hanem abban, hogy mennyire szeretik a gyerekeket és tudnak számukra szerethető iskolát csinálni. Az alacsonyabb szinteknek nem állandóan felfelé kellene kacsintgatniuk és lehetősleg előre beleverni a gyerekekbe azt, ami majd később következik, hogy aztán majd ott jól megállják a helyüket. A lehető legkésőbb kellene a gyerekeket és a szülőket választásra kényszeríteni. A tehetségeket folyamatosan szűrni kell, és ha ráakadunk néhányra, foglalkozzunk velük, hívjunk hozzájuk szakembert, de ne emeljük ki őket minden tekintetben az osztályközösségből. Ugyanígy járjunk el azokkal, akik fejlesztésre szorulnak. Ne lehessen 30 fős osztályokat indítani és csökkentsük a kötelező óraszámot, hogy a felszabaduló időben a tanuló a szükségleteinek megfelelő foglalkozásokon vegyen részt, amelyek akár félévenként változhatnak. Amennyire lehet, igyekezzünk mindent helyben biztosítani, de közel lévő iskolák természetesen megoszthatják az egyes feladatokat, ha a gyerekeket tudják mozgatni az intézmények között.
És végül, nekünk, közalkalmazott tanároknak nem kellene pénzért korrepetálnunk. Ha külön foglalkozásra van szüksége a gyermeknek, az férjen bele a terhelésünkbe. Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy elfogadjuk, hogy amit délelőtt nem tudtunk megtanítani, azt délután külön díjazásért megtudjuk tenni, még akkor is, ha esetleg nem kimondottan saját tanítványról van szó.