MI – Egy ofő naplójából

2. Gyerek vagyok, ments ki innen!

2014. november 13.

Tegnap hosszú napra készültem, mert 9-től bemutató órákkal súlyosbított intézménylátogatásra érkeztek a kerületi kollégák. Mivel nekem fél 1-kor kezdődne a műszakom, sejtettem, hogy ez a nap nem lesz egy sétagalopp. De ami történt…!

A nyolcadikosok moziba készültek. A „Harag” című Brad Pitt filmet készültek megnézni. Az én egyik leánykám kérte, engedjem el őt is, mert hát a Brad Pitt, ugye értem. Értettem. Megegyeztem a kollégákkal, ha a nyolcadik hajlandó magával vinni, én el fogom engedni. Az eredmény nem volt kétséges, O. mehetett.

A negyed 4-kor kezdődő előadásról 7 óra felé már hazafelé tartottak, teljesen a film hatása alatt voltak. Nem ordítottak, nem rendetlenkedtek, beszélgettek. amikor a metrótól néhány méterre, egy sötét utcában megtámadták a csoportot. Egy fiúnak a fejét és a felsőtestét, egy másiknak a lábát próbálták felismerhetetlenné tenni. Néhányan megúszták egy-egy pofonnal. A csoportot kísérő kollégák észnél voltak, ahol és amikor tudtak, beálltak a támadók és a gyerekek közé, de ők csak ketten voltak, a támadók sokan. Az első pillanatban jelezték, rendőrt hívnak, de ezt azonnal nem tudták megtenni, mert a testükkel védték azokat, akiket tudtak. Akit éppen nem bántottak, azok futni kezdtek a suli felé. Negyed nyolc körül mindenki bent volt. Hívták a rendőröket, amíg meg nem érkeztek, próbálták a gyerekeket megnyugtatni, a sérüléseket megnézni, ellátni. A mentőknek is szóltak.

A többi csoport persze pánikba esett, sírtak, leginkább hisztériáztak. A kollégák zöme nagyon rosszul reagált. Illetve sehogy sem, mert tanácstalanul álltak, nem tudták kezelni a helyzetet. Ez felveti azt a kérdést, hogy mire vannak felkészítve azok az emberek, akikre gyerekeket bíznak. Erről is érdemes lenne elmélkedni, de most nem fogom tudni az ezzel kapcsolatos világmegváltó gondolataimat összeszedni.

Ekkor úgy fél 8 lehetett. Én fél 7-kor már otthon voltam, benyomtam a kora esti koffein adagot, már majdnem elégedetten nyögtem, hogy ez is megvolt, amikor megszólalt a telefon. A hívó az egyik kisded. Vajon mit akarhat? Felveszem, a telefon másik végén lévő köszön, bemutatkozik. Bizony, mert valamikor megbeszéltük, hogy ezt így illik. Még bocsánatot is kért a zavarásért, majd feldúlt hangon elkezdett valamit hadarni arról, hogy a nagyokkal valami baj történt és én most, de azonnal hívjam O. anyukáját. Mi vaaaaaaaaaaaan????? Lassíts, kezdd újra! Szegény M. nekiveselkedett ismét, de persze semmit sem értettem. Mondtam, nyugi, jelentkezem még. Azt értettem, hogy O. rendben, meg hogy valami nagy baj volt/van, de hogy micsoda?? Felhívtam az egyik kollégát, aki annyit mondott, hogy nem nagyon ér rá velem csacsogni, mert épp a rendőrökkel próbál ezt-azt megbeszélni. Kérdeztem, szerinte bemenjek-e? Mondta, hogy nem kell, mert O. rendben. Mondtam, oké, letettem a telefont és elindultam a suliba. Biztos voltam abban, bármi is történt, O. magánkívül van. Ő egy nagyon édes, aranyos, érzékeny kislány, biztosra vettem, hogy zokog valahol. Tehát menni kell! Mentem. Felkaptam 3 tábla csokit, hátha az is jó lesz valamire.

Együtt érkeztem egy sík ideg anyukával, akit a nagylánya hívott fel. Briliáns ötlet volt, mert nem elég, hogy 16 totálkáros kölyköt kéne valamiféle használható állapotba hozni, van egy anyuka, aki őrjöng, remeg és nagyjából azt sem tudja, hol van. Benyomtam egy fotelbe, megpróbáltam adni neki egy pohár vizet, de úgy remegett, hogy képtelen volt megfogni a poharat. Közben leszivárgott néhány érintett gyerek. Ők sokkos állapotban, csendben gubbasztottak. Őket is megitattam. Mindenkibe belediktáltam egy kis csokikát, megsimogattam a buksijukat, megölelgettem őket, miközben anyát időnként visszanyomtam a fotelbe. Negyed óra elteltével anyuci már majdnem használható állapotban volt. Megölelte, összecsókdosta a kislányát, aki ugyan kapott egy pofont, de az ijedtségen kívül más baja nem esett.

Közben a mentő is megérkezett, O. is előkerült. Ijesztő volt, a rémület még mindig a szemében, remegett, sírt, úgy ölelt át, mintha az élete függött volna ettől. Simogattam a fejecskéjét, kapta a pótanyai puszihegyeket, amennyire tudtam, magamhoz szorítottam. Mondtam neki, már megnyugodhat, biztonságban van, itt vagyok. Kérdeztem, bántották-e? (Tudtam, hogy nem, de beszéltetni akartam.) Engedett a szorításból, rám nézett és azt mondta: Nem bántottak, mert a V. megvédett. De végig kellett néznem, hogy őt bántják. Mondtam, nyugi, V-t megnézik a mentősök, talán nincs is eltörve a lába. Közben persze az is kiderült, hogy a két kolléga még sokáig élvezi a rendőr bácsik társaságát, az estis kollégák munkaideje lassan véget ér (és reggel 6-kor újra kezdődik), csak a két éjszakás marad bent.

Úgy éreztem, nekem kell felvállalnom, hogy elkísérem a mentősökkel a három babát, akit mégis csak orvosnak kéne látni. Közben persze forródrót az igazgató helyettessel, mert a főnök színházban. Sms-t küldtek neki, hadd örüljön! Én 9-kor három kisdeddel a mentőkkel balra el, érintett kollégák és a megtámadott gyerekek jobbra el (rendőrség, jegyzőkönyv). A többieknek még egy kis „esetmegbeszélés” majd takarodó.

Heim Pál Kórház, Sebészet. Egy lélek sincs sehol. Hm. A három gyereket vigasztalom: ne izguljatok, ez sebészet. Bármi fáj, már le is vágják. Jófej vagyok ám, és végtelenül empatikus. Kislány, aki a bordáját fájlalja kéri, ne má, mert fáj, ha röhög. Mondom néki, az jó, ha fáj, mert akkor él. Még jobban röhög. (Ismer.)

3 perce várakozunk, nyílik az ajtó: mindhárom gyerekkel fáradjak be. Befáradtam. Nem nézem az orvost, a gyerekeket figyelem, mert nem vagyok nyugodt. Doktor bemutatkozik: F.doktor vagyok. Örülök, nyújtom a kezem, mondom a nevem, de még mindig a gyerekekre figyelek. Megismétli a nevem, kérdi jól hallotta-e. Mondom, jól. Erre megismétli a nevét, de keresztnevet is mond. Ránézek. Ezt nem hiszem eeeeeeeel!!!! Ez a kölyök (F. doktor) az én kislányom táncpartnere volt valamikor. Már akkor is sebésznek készült. Újra a gyerekekre pillantok, láthatóan jól vannak. Megölelem, megcsókdosom a doktor bácsit, enyhül a feszültség. Mondhatnám köddé válik.

Vizsgálat: első fiú: röntgen valószínűleg eltört a lába. Második fiú: röntgen, mert elájult, tehát agyrázkódás Kisleánka: hasnyomkodás. Rossz helyen jelez fájdalmat. Ha a bordájával van valami, lépmagasságban nincs fájdalom. De neki van, ez nem túl biztató. Nincs röntgen, mozdulatlan fekvés a guruló ágyon, hasi ultrahang, nagy labor. Gombóc a gyomorban. Nekem.

Közben előkerül igazgató bácsi, aki hív, aggódik. De amint megtudok valamit, azonnal hívjam. És egyébként meg hogy fogok hazajutni? Küldjön értem valakit? Mondom néki, nyugi, jelentkezni fogok, ahogy tudok valamit. És a férjem majd hazafuvaroz, nem alszom a kórházban.

Közben F. doktor ítéletet hirdet: ma senki nem megy haza (rajtam kívül), mert rendőrségi ügy, kiskorúak, állapotuktól függetlenül maradni kell. Hát, jó.

Csöpög a vizsgálati eredmény: V-nél nincs törés, csak baromi ronda zúzódás, R-nek van agyrázkódása, de az agya rendben. (Erre azért nem fogadnék nagy tételben, de a sérülés szempontjából nagy öröm ez nekem.)

A kislánynál nincs belső vérzés, nem szakadt le a lépe, de további vizsgálatok, mert megrepedhetett a máj vagy a lép. Ez nem túl jó, de a lép leszakadásához képest maga a boldogság, gombóc gyomorból el, óriási detonációval a kő is lehullik a szívemről. Eredmény reggel.

Hívom igazgató bácsit, megnyugtatom, közben hallom, valaki keres. Főnöktől könnyes búcsú, Zs. igh-nak telefon, mert várja. Zs. köszöni, sóhajt egy nagyot. E. igh-t is visszahívom, mert ő sem nyugodt. Jó hírek, vigasztaló szavak, elégedett nyögés.

Kisdedek a megfelelő kórtermekben elhelyezve, leány a jelenlétemben laborügyileg ledöfve, ágyba dugdosva. Férj értesítése, hogy érkezhet, várakozás a kórház előtt lévő taxi állomáson. Féléjfél, és már otthon is vagyok.

Bréking nyúúúz: laborleletek rendben, minden kisded elbocsájtva. Igazgató, ig.h-ek hálás köszönete besöpörve. De ez már egy új nap volt.

DZS