MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

15. Álom, álom, édes álom…!

2015. február 27.

Reméltem, hogy végre lesz egy nyugis hetünk. Az biztos, hogy a remény hal meg utoljára, a nyugalomra még mindig várni kell.

Hétfőn délelőtt gyanútlanul megyek be. Ül a portán egy anyukának látszó felnőtt. Elmentem mellette vagy harminckétszer, amikor is érkezik N. Ő az egyik baba, aki az állam gondoskodását élvezi. Mondja, itt az anyukája és velem akar beszélni. Nahát! Most látom életemben először! A kislány legalább 10 évig nem látta az anyját. Édesapja egyedül nevelte, próbált neki mindent megadni erején felül is. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy kilátástalan helyzetbe került. A kislány hallani sem akart az anyjáról, mert nem tudta megbocsátani neki, hogy elhagyta. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallottam, hogy anya és apa újra együtt vannak. N. nem volt ettől boldog, mert szerinte apukája mindenben az anyukájának ad igazat, és neki a kistesó mellett már semmi esélye. Persze N. nem az igazmondás bajnoka. Nagy játékos! Mindenkinek azt mondja, amiről azt gondolja, hogy hallani akarja. Hosszú ideig képes megvezetni felnőttet, gyereket. Én már savanyúval sem eszem azt, amit mond. Persze tudom, hogy ezek a játszmák a túlélést segítik(???), de azért borzasztó, hogy ez az első, amit megtanít nekik a gyermekotthoni lét! Hónapok óta problémás a viselkedése az otthonban, de nekem nincs vele különösebb bajom. Azt is régen tudom, hogy gátlástalanul és erőszakosan átgázol bárkin, ha a pillanatnyi érdekei azt kívánják. Ez nem új, ilyennek ismertük meg elsősként, amikor még apukája volt a gondviselője. Nem ő legnépszerűbb, de tartanak tőle, ezért pillanatnyilag sikeres. Mostanság abból adódnak a gyermekotthoni konfliktusai, hogy szerelembe esett egy 19 éves fiúval. És a hírek szerint már „árkon-bokron túl van”. A nevelői aggódnak, de tehetetlenek. Annyit tudtak tenni, hogy a fiút áttették egy lakásotthonba. De a kimenők alkalmával bármi megtörténhet. És a hírek szerint meg is történik! Nos, anyuka hasonló gondokról beszélt. Mondta, hogy mennyire aggódik, sőt azt is vállalja, hogy megbüntetik, mert a kapcsolattartásukat korlátozták. Csak az otthonban találkozhat a gyerekkel. De inkább nála legyen a kislány hétvégén mint a fiúval. Hát… ehhez képest már azt hallom, hogy anyuci a kistesóval és a 19 éves fiúval együtt érkezett az otthonba és vitte ki a kislányt magával, annak rellenére, hogy ezt az ügyeletes nevelő határozottan tiltotta. Széééééééép!!!!! Megpróbáltam meggyőzni anyát egy-két dologról, de ahogy az később kiderült, nem sok sikerrel. Anyuka széke még ki sem hűlt, érkezett a vadiúj gyám. Nagyon határozott nő, úgy tűnik, nem lehet egykönnyen átverni. Hosszasan beszélgettünk, megegyeztünk, hogy segítjük egymás munkáját. Beszélt a kislánnyal is. Neki is előadott egy történetet, ami persze köszönő viszonyban sem volt azzal, amit nekem, amit a gyermekotthonban, esetleg az édesanyjának mondott.

Másnap kiborult a bili a csoportban is. Panaszkodott O. Legjobb barátnői státusza néhány hete megingott, mert szólni mert, hogy nem falaz tovább, amit N. csinál, az rá nézve egy életveszély. Ebbe nem szóltunk még bele, ez kettejük konfliktusa, próbálják megoldani! (Én azért próbáltam feltűnés nélkül figyelni. A feszültség érezhető volt, de látszólag nyugvópontra került a dolog.) De most új helyzet alakult. N. már megpróbálta megszervezni az osztálytársakat. Arra akarta rábírni őket, hogy szigeteljék el O-t, mert az nem igaz barát(???), aki elárulja őt, mert nem maszatolja el a disznóságait. Persze nem így fogalmazott, de ha valaki nem elég dörzsölt (márpedig egy 13-14 éves nem feltétlenül az), az gondolhatta azt is, hogy itt valami borzalmas „árulás” történt. Pedig nem! O. kiborult, nagyon rosszul esett neki. Gondoltam, ez már az egész csoportot érinti, beszélnünk kell róla.

Kértem, mondják el, mi is történt valójában. Volt ott minden! Ahogy meséltek, úgy kezdtek megvilágosodni. Mert N. mindenkinek egy kicsit másképp mondta el a sérelmeit. Attól függően, mit akart annál a gyereknél elérni. Egy dolog volt azonos: O-nak egy szót se arról, hogy ők beszéltek! Most viszont beszélhettek! Mondták is. És a végén ők maguk fogalmazták meg, hogy legközelebb egy ilyenbe nem sétálnak bele. Mert hallgattassék meg a másik fél is! Arra a következtetésre jutottak, hogy N. gátlástalansága gyávasággal párosult. Körülírták, hogy az „árulás” stimmel, de nem O. árulta el N-t, hanem fordítva. Próbáltam megértetni velük, hogy nem az az „igaz barát”, aki mindenre rábólint, aki mindig mindenben egyetért, hanem az, aki őszintén megmondja, ha a másik valami ostobaságot készül csinálni, hogy abból baj lehet. És lehet, hogy az akkor és ott nagyon fáj, de inkább akkor fájjon, mint később, amikor már az esetleges súlyos következményeket kell elviselni. Annyit azért elmondtam N-nek, hogy a felnőtt életben sem kedvelik a gátlástalanságot, a mindenkin való keresztül gázolást. Felhívtam a figyelmét, hogy attól, hogy szőke, kék szemű, fehér bőrű, még rá is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra. Kértem, gondolkodjon el, mert abból még sok baja lesz, hogy mindig mindenért másokat hibáztat.

És még csak kedd volt!

Kíváncsi voltam, N-re nézve lesz-e valamiféle következménye a beszélgetésünknek. Megpróbálják-e most ők kirekeszteni? De nem! Megértették volna, nem a kirekesztés a megoldás? Ez szupeeeeeer!!!!! Némi távolságtartást azért éreztem, de kirekesztésről szó sincs.

Csak nehogy eseménytelenül teljenek a további napok, szerdán este munkaközösségi megbeszélést tartottunk. A téma: a differenciálás fontossága. Azt terveztük, hogy mi, felsős csoportnevelők közös javaslatokat fogalmazunk meg ebben a témakörben. És ezekkel a javaslatokkal megkeressük az oktatói munkaközösséget. Erre a programra bejelentkezett az igh. is. Igen, pontosan, a kedvenc föci szakosunk. Persze 5 perc alatt eljutottunk az általános elvárásoktól a földrajzig. Hogy miért nem lehet differenciált leckét adni, hogy mekkora gond a rengeteg tananyag. És akkor ő most nem tud semmit tenni azon kívül, hogy majd tudja, kitől mit és milyen mélységig kérdezzen. Persze rögtön azután, hogy hetente legalább egyszer röppentyűt írnak. Mondtuk neki, mind a két tanszobán föcit tanultunk, másra nem jutott idő. Pedig csak röpire készültünk. Válasz: elég, ha a munkafüzetből tanulnak(!!!???). Amúgy meg a tanulószoba-vezetés módszerével van baj, mi vagyunk a hibásak. Mondtam, jöjjön, aztán mutassa meg bátran, hogyan kéne csinálni. Csak el ne felejtse, hogy nekünk nem órát kell tartanunk, hanem lehetőséget biztosítani az önálló tanulásra. És ha szükséges, segítséget nyújtani. Ettől kiakadt. Hebegett, habogott, mondta a magáét, de tanulószoba-vezetést nem vállalt. Viszont, ha majd jön ellenőrizni, akkor aztán megmondja a tutit! Most komolyan, tényleg mi vagyunk a tökéletesen alkalmatlanok?

Már majdnem átsuhant az agyamon, hogy erre a hétre elég volt ennyi, amikor jött igazgató bácsi és szóla: jön pénteken a szupervizor és beül a hetedikbe ellenőrizni. Fizika óra lészen. És tudja, hogy minden oké, de legyen rend és tisztaság is. Haha. Állandó rendcsinálásban vagyunk, ennek ellenére mindig kupi van. Mert napi 10 órát vannak ezek a szegény kölykök ugyanabban a teremben. És bármily hihetetlen, de ott élnek! De persze rend lesz!

Mondom a kisdedeknek: most este 6 óra. Kitakarítottak, rend van. Holnap első óra tesi, tehát nincsenek az osztályban. Második óra német, vigyázzanak a rendre. Tízórai után söprögessenek össze (mint bármikor, máskor is). Haradik óra technika. Fiúk a műhelyben, lányok a kiskonyhában. Szóval…

És eljőve a péntek. És eljőve a negyedik óra.

Igazgató bácsi szünetben referál: Minden nagyon rendben volt, mindenki úgy viselkedett, ahogy ezt a hetediktől már megszoktuk. Kérdezem tőle: Layos is rendesen viselkedett? Válasz: mondtam, hogy mindenki. Kérdezem tőle (minden gyereket személyesen és név szerint is ismer): Tudod, hogy ki a Layos? Mire ő: Nem! Ki az a Layos???

Hát ez óriási!!!! Layos olyan jó volt, hogy észre sem vették! Pedig ott ül N. mellett, a padban.

„Minden nagyon rendben volt.” Miért nem vagyok meglepve? És miért vagyok már megint nagyon büszke?

DZS