Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

46. Az édes semmittevésre még várni kell

2015. december 4.

Hétfő. E. van, K. nincs. Viszont van R. És jól van, nagyon jól! Láthatóan, érezhetően megkönnyebbült, mosolyog. És igen, még mindig azt gondolja, hogy jól döntött. Az otthonban kedvesek, nem szekálják, odafigyelnek rá. Milyen kevés is elég egy ilyen kislánynak!

Vajon ma milyen „halálos kór” miatt kell majd E-nek orvoshoz menni? Mert hogy lesz valami, abban biztos vagyok. Este fogadó óra is lesz, időben jeleztem a szülőknek a fészen, de valami azt súgja, hogy nem kell az egymást taposó tömegtől tartanom. Ezen kívül egy föci témazáró is vár ma a kis drágákra, mert a múlt héten sikerült elugrani előle. Az eredeti tervek szerint fogászat után, a hatodik órában írták volna, de az utóbbi néhány hétben nagyon kiegyensúlyozott a viszony E. néni és a csoport között, tehát megalkudtunk az új időpontról. Csak remélni merem, hogy ez a tanfelügyeleti látogatást követően is így marad. Így marad?

Délben jelzik nekem, hogy E. komoly húgyúti problémával küzd, menne haza, de izibe! Hozzám irányítják, ha én beszéltem a nagyival, ha én is úgy látom, hogy a probléma nem tűr halasztást, akkor mehet. Öt perc alatt van labor beutaló, megszervezve, hogy reggel meglegyen a megfelelő minta is, így szegény E. nem megy sehova. Az élet már megint a legkegyetlenebb arcát mutatja neki. Jajjaj!!!!

Tehát kettőre megebédelünk, röplabdázni nem mehetnek, mert a fogadó óra miatt 3-5-ig van tanszoba, de az elsőn föci doga. A másodikon megkezdjük a felkészülést a csütörtökön esedékes nyelvtan számonkérésre. Igyekeznünk kell, mert pénteken a kémia kerül sorra. Derekasan küzdenek a tündérkék, remélem, eredményesen is.

A szülők közül egy jelezte, hogy hétfő este dolgozik, de szerdán szívesen jönne, egy másik most jött ki a kórházból, ő csak maradjon nyugton, pihenjen, gyógyuljon, mert most ez a legfontosabb. L. nagyija menetrendszerűen érkezik, tördeli a kezeit, panaszkodik a fiára. Mert milyen rossz hatással van az ő kisunokájára. Mióta a friss levegőt élvezi, R. egyre elviselhetetlenebb. Nincs ez másként az iskolában sem, sajnos. Mondom, intézzük már a HÍD programot, hamarosan kapunk választ, addig meg legyünk türelemmel.

A többi szülő nem jelez, nem menti ki magát, nem is jön. Minek is? Ott vagyunk mi éjjel-nappal, oldjuk meg! Borzasztó, hogy ez a természetes számukra. Ha rákérdezek, merre jártak, akkor a következő válaszok érkeznek: dolgoztam, beteg vagyok, ügyet intéztem, stb. De volt olyan is, hogy kértem az egyiküket, jöjjön, mert volna miről beszélni, mire azt mondta: – „Jaj, ne haragudjon, Zs. néni! Egész nap dolgoztam, most vacsorát főzök! – Jó, és mikor tudunk beszélni? – Hát azt nem tudom, majd a jövő héten valamikor. ” Ha véletlenül valamire most pénzt kérnék, akkor persze a zöme hirtelen munkanélkülivé válna, mert azt mondaná, hogy nem dolgozik, egy vasa sincs. Tehát, inkább a dolgozatokra készültünk volna, de azt nem lehetett. Vártuk az érdeklődő szülőket, pedig pontosan tudtuk, hogy esélytelen a dolog. Már ami a szülői érdeklődést illeti.

Kedden a szokásos matek felkészítő. B. szerint már néha gondolkodni is hajlandók. Ez nagy eredmény, reméljük ezen az úton haladnak a továbbiakban is. Megérkezett az engedély, R. mehet a HÍD programba. Hívom a nagyit, újra elmondom neki nagyon részletesen, hogy mire számíthat, mit kell tudni. Újat nem hall tőlem, hiszen már többször megbeszéltük ezt a dolgot, de hogy minden tiszta legyen, nem árt az ismétlés. Megbeszéljük, szerdán viszi a gyereket beiratkozni. Kiadjuk a bizonyítványt, a távozásit, a napló aktuális oldalának fénymásolatát. Elengedem a tanszobáról is. Úgyse csinálna semmit a többiek zavarásán túl, hadd menjen! A tanszoba a dolgozatokra való felkészülés jegyében zajlana, de M. bezavar. Minden előzmény nélkül megtámadja az egyik hetedikes kislányt. Nekilöki a falnak, az egyik kezével befogja a száját, a másikkal a női test anatómiáját próbálja tanulmányozni. Felnőtt van a folyosón, nem is egy, de M-nek elég annyi, hogy épp nincs a látóterükben. M. elviharzik (négykor mehetett haza minden nap, a Főnök engedélyével nem kellett bent aludnia). A sokkos kislány marad. A tanszoba elejének annyi, erről muszáj beszélni, ez megengedhetetlen! Úgy egyezünk meg az ügyeletes igh-val, hogy nem hívjuk fel anyukát, majd másnap igazgató bácsi, aki rögtön be is hívja. És még csak kedd van!

Ma kell mennie L-éknak az új suliba. 9-kor már bent a kölyök. Apa vitte, nem tetszett neki a dolog, kész, vége, marad. Nagyi péntekre ígéri magát, megy a Főnökhöz. Hívom a családgondozót, mondom, segítség kéne, mert apa átvette a hatalmat, mindenben ő dönt, nagyi végrehajt. Ha egyet ért, ha nem, akkor is. Családgondozó nem hajlandó érteni a kérésemet. Ilyen párbeszédek zajlanak köztünk:

„Szeretném a segítségét kérni, mert úgy látom, rossz irányba mennek a dolgok. Mérhetően azóta, hogy apa újra képbe került.”

„Mi a probléma?”

„Sokat romlott L. magaviselete, hozzáállása, segíteni kéne a nagyinak is. Ez nekünk is jól jönne.”

„De konkrétan mi a baj? Van információjuk arról, hogy például együtt járnak lopni?” (Itt azért dobtam egy négyfordulatost. ☹ )

„Nem, ezeket a dolgokat valószínűleg nem velem egyeztetnék. És csak akkor van probléma, ha kiderül, hogy lopni járnak?”

„Nem, de mi a konkrét probléma?”

Na, ezzel még elszórakoztattuk egymást egy darabig, mert nem volt képes megérteni, hogy a szolgálatot keresem, hogy szolgáltasson, segítsen, mert a hatóság utasít és szankcionál. Hiába minden. Még próbálkozom azzal, hogy van ügye a gyereknek, az is azért, mert apuka átvette az irányítást. Nem kéne tovább feszíteni a húrt. L. nagyon befolyásolható, és mindig a könnyebb ellenállás irányába megy. Apa mindent elnéz neki, a nagyi meg „beledöglik” ebbe az egészbe. Idős is, fáradt is, elege is van. Inkább enged. Apának. A békességért, a relatív nyugalomért. És akkor még egy gyöngyszem:

„Tudom, hogy van egy ügye? Vagy van más is?”

„Miért? Egy nem elég?”

„Arról tudok. És a gyerek nem bűnös.”

„Van eredmény? Rendőrség tájékoztatta Önöket bármiről is?”

„Nem. A gyerek mondta.”

„Ja, az mindjárt más. És ez is elkerülhető lett volna, ha apuka nem akar mindenkinél okosabb, jobban tájékozott lenni. Szerintem kell a segítség.”

„Ha nincs semmi konkrét mondanivalója, akkor én most leteszem a telefont.”

Ezzel párhuzamosan érkezik a Főnökhöz M. anyuja. Ketten is bent vannak vele, hogy a nyelvi nehézséget segítsenek áthidalni. (Nagyon rosszul beszél magyarul. Él és visszaél azzal, hogy a magyar nem az anyanyelve. Csak úgy, mint a fia is. Ezt általában toleráljuk, de amiről most szó esik, az nem játék!)

Anya sírva jön ki, pedig boldog lehet, hogy megúszta annyival, kitiltották a fiút a koleszból, minden nap ebéd után haza kell mennie. Köszönhetően a kislány anyukájának, aki nem tett feljelentést.

Tanszoba jön, lóhalálában készülés, mert holnap a Mikulás érkezését jelezték, egy órányi tanszobára lesz idő. De délelőtt még nyelvtan doga.

K. megérkezett. Két napra. Azonnal felbolydul az egész iskola. Mindenkihez van néhány keresetlen szava. Persze, bántó. Velem továbbra is megfelelő hangnemben, hangerővel beszél, de mindenki mást az őrületbe kerget.

Nyelvtan kész, egész jóra sikeredett. Kivéve K-t, mert ő még a nevét sem akarja felírni a dolgozatra, valamint L-t, akinek sikerül egy majdnem nullás dolgozatot írni. Nem ez az első, nem is az utolsó. Nem csak nyelvtanból. Nem baj, nyilván átengedjük. Mint ahogy augusztusban is. (A fanyalgók kedvéért: tudom, hogy ezt a szabadságjogot még nem vették el a kollégáktól. Azt engednek át, akit akarnak. És ehhez még tudnia sem kell a gyereknek, mert elég, ha a kolléga a „legjobb tudása és lelkiismerete” szerint hoz döntést. De továbbra is fenntartom, már a Pedagógusok Etikai Kódexe című rémálom elfogadása előtt is léteztek írott és íratlan etikai normák.)

Főnököt tájékoztatom a családgondozóval folytatott beszélgetésről. Sejtem, hogy lesz folytatás.

Fél háromig vannak óráink, háromra megebédelünk, négyig vadul tanulunk. Szusszanásnyi szünet, rendrakás, teremrendezés. Már meg is érkezett a testvérosztály (4.). Télapó dalok, ajándékok átadása. Idén sütike volt az ajándék, ennek elpusztítása kb. három percet vett igénybe. És akkor a kicsikék nagy kedvence, az újságpapír-tánc. (Párok az újságpapíron táncolnak. Aki lelép, kiesett. Zene leállásakor papír félbehajtása után folytatódik a dolog. Az a pár nyer, aki egyedüliként marad talpon. Vagy inkább fél lábon, és/de lábujjhegyen. Mert a végére már nagyon kicsike felület marad.) Ezt bármeddig hajlandóak lennének folytatni, de érkezik a Mikulás három krampusz kíséretében. Mire mindenki megkapja a csomagját, már fél 6 van. Kicsiknek vacsizni kéne menni, de ígértünk nekik még egy fordulót a játékból. Ha megígértük, akkor természetesen meg is csináljuk. Nagy a viháncolás, kacagás. Most van két nyolcadikos fiúból álló pár is. El lehet képzelni, amint egyik a másik nyakában ülve imbolyog, miközben a szegény súlyhordó fél lábujjhegyen billeg egy zsebkendőnyi papírfecnin. ☺ Édesek, mint mindig. Háromnegyedkor muszáj lefújni a bulit, mert a vacsi sokat nem csúszhat. Ők elmennek enni, mi megkezdjük a romok eltakarítását. Hatra végzünk.

Pénteken L. nagyiék akkor mennek el, amikor én érkezem. A Főnök persze azonnal behív. Nem túl jó jel, hogy az ajtó becsukódik, és a tárgyaló asztalhoz kell ülni.

És akkor, amire nagyjából számítottam is. L. marad. Nagyinak fogalma sem volt arról, mi az az iskola, ahová aláírta az átvételi kérelmet. Hogy nem mondtam el, nem tájékoztattam. Vagy ha mégis, nem megfelelően. És mi bajom van, ha apa ment? Az a cél, hogy visszagondozzák a gyereket a szülőnek, nem? És a Gyerekjóléti Szolgálattól is telefonáltak. És, és, és… Mondom, hogy a nagyinak többször is, részletesen elmondtam mindent. Hogy a nagyi mit mondott apának, és mit nem, arról fogalmam sincs. A családgondozót pedig még egy dolog érdekelte: betű szerint betartjuk-e, ami a szakvéleményben van. Ez kb. annyi, hogy semmit ne várjunk el a gyerektől, mert jobb úgysem lesz. Igaz, az is benne van, hogy tevékenyen kell részt vennie a tanítási órákon. Az meg nincs benne, hogy bátran zavarja a többieket. De ez nálunk úgy látszik, mit se számít. Ebben elvileg egyet is értünk. De csak elvileg, mert a gyakorlat egészen mást mutatott eddig. És valószínűleg ez sem változik. Annyit azért még meghallgathatok, hogy az én történeteim nem egyeznek a másik két szereplő által elmondottakkal, de az én, valamint a kollégáim tapasztalatai alapján nálunk ez napi rutin. Rosszul gondolom. Mert szemrehányásként hangzik, hogy nem egyeznek a történetek, tehát minden bizonnyal én vagyok az, aki nem mond igazat. Nem mondja, csak utal rá. Erre mit mondjak? Jobb híján annyit, hogy a családgondozóval folytatott beszélgetés idején a tanáriban voltam. Nem egyedül. Érdeklődjön a kollégáknál. De végül úgy döntök, ebből én biztosan nem jöhetek ki jól. Mert ha harcolok a csoportért, az gyakran generál konfliktust. Szülővel, gyerekkel, kollégával. És a konfliktusokat jobb elkerülni, abból baj nem lehet. Ezt sem mondja. Én gondolom.

Azt hiszem, végleg feladtam. Nincs értelme ennek az örökös szélmalomharcnak. Ezt a brigádot már hozzászoktattam ahhoz, hogy bárkinek, bármikor nekimegyek, ha úgy vélem, sérelem érte őket. Ezt az évet még végigküzdöm. Jövőre Hawaii. Az új csoport azt csinál, amit akar, úgy csinálok, mintha próbálnék valamit tenni, hogy ne kergessenek mindenkit az őrületbe. Majd próbálom magam fényezni, mindent konfliktust elkerülni. Lesz, ami lesz! Ettől majd megnyugszanak a kedélyek, elkönyvelik a gyerekeket elvetemülteknek, ilyennek, olyannak. Én meg majd széttárom a kezem. Ez van, mit tehetnék? És miért nem leszek meglepve, ha az se lesz jó?

DZS