MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

17. „Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság”¹

2015. március 13.

Jól indult a hét, mindenkinek sikerült betalálnia. Ez nyilván sok helyen nem hír, de nálunk ez komoly teljesítmény. Mivel a múlt héten az utolsó két napon nem voltam, akadt mesélni való bőven.

N. boldogan újságolta, hogy a gyám engedélyével az édesanyjával töltötte a hétvégét és nagyon jól érezték magukat. Apát sikerült távol tartani, így a beígért „eltöröm a derekadat, a pasidnak is annyi!” szerencsére elmaradt.

Úgy tűnt, végre csak egy kellemes hétnek nézünk elébe, színházlátogatással és pizza sütéssel fűszerezve, de… De velününk mindig történik valami.

Kezdődött azzal, hogy kiderült, lőttek a pizza-projektnek, mert Z. bácsi kisplasztika versenyre visz három kisdedet, közülük ketten tőlünk mennek. Ez nem akkora dráma, nagyon rugalmasan kezeljük az életünket.

Akkor tehát szerdán színház, pénteken ünnepély és ennyi. Végre!!!!!

A színházlátogatás megszervezése nem túl bonyolult logisztikai feladat, de ezt E. néni szervezte. Az eredeti felállás szerint a TÁMOP pályázatból 10 gyerek, 2 felnőtt megy az Erkel Színházba és jól megnézi a Hunyadi Lászlót. Megegyeztünk, hogy igazságosan osztozunk a lehetőségen a nyolcadikkal, tehát kedden kiderült, hogy három kísérő lesz, így csak kilenc gyerek mehet. És persze E. néninek muszáj velük menni, mert nyilván anyagi nehézségek okán nincs pénze belépőre. (Bocs, ez az én gonosz feltételezésem, nem megerősített információ.) Minden esetre közöltem, mindenki azt csinál, amit akar, én öt gyereket küldök, mert ezt a gyerekek kapták, nem a kapzsi felnőttek. (Mint tudjuk, a rengeteg kulturális program fogja megoldani, hogy a kompetencia mérések alkalmával ne legyünk sereghajtók.) Azt is mondta E. néni, hogy M. legyen benne az ötben, mert olyan szépen énekelt a Nemzetközi Nőnapon a „nemzetközi nőknek”. Mondtam, ha menni akar, menni fog. Akart. Előkészítés gyanánt felelevenítettük az erről a korszakról tanultakat, megismertük a történetet, sőt, meghallgattunk egy áriát is a műből, hogy legalább lövésük legyen arról, mire vállalkoznak. A jelentkezők között volt E, aki a március 15-i ünnepélyen fog szólót énekelni. Nna, kedvenc tanerő megint hozta a formáját! E-t küldöd???? Nem küldöm, ő szeretne menni. Okos gyereket kell küldeni, aki nem alszik bele az előadásba. Mintha nem egy intézményben dolgoznánk! A mi gyerekeink döntő többségéből tuti nem lesz egyetemi tanár, Nobel-díjas tudós, világhírű akárki. Valószínűleg érettségizni is keveseknek sikerül. De azért egy ilyet kinyomni magából! Megrántottam a vállam, közöltem, hogy akkor is megy, erről nem akarnék vitát nyitni.

Szerda délután az öt baba időben elment pancsizni, felöltöztek szépen (nem kell izgulni, ez csak annyit jelent, hogy a maci naci helyett farmerbe bújtak), megágyaztak, megvacsiztak és nekiindultak a magas kultúra egyik fellegvárát meghódítani.

A kiruccanás jól sikerült, szuperul érezték magukat, tetszett nekik, amit láttak, nem aludt bele senki, pedig három felvonás volt. Még a zenekari árkot is megszemlélték, szünetekben ettek, így a gyomruk korgása se zavarta a műélvezetben őket, féléjfélre értek vissza. Győőőőőőzelem!

Másnap nem csak ők, de E. néni is kómás volt, így nem mentek tovább a tananyagban, sőt azért sem szólt, hogy félájultan fekszenek a padon. India megvárja őket! És nem dőlt össze a világ!!!!

Csütörtök délelőtt arra megyek be, hogy igazgató bácsi látni kíván. Ez nem feltétlenül jelent jót! Mint ahogy most sem!

A. és N. konfliktusba keveredtek. A. meglökdöste, tán meg is ütötte N-t. N. telefonos segítséget kért az ő édes anyukájától, aki érkezett is sebesen. A szünetet megvárva számon kérte A-n, hogy az ő édes, aranyos kisleánkáját miért bántja, majd nemes egyszerűséggel felpofozta A-t. Mindezt a gyerekek szeme láttára. Igazgató bácsi mint folyosó ügyeletes megpróbált rendet csinálni és rögtön be is hívta magához anyát. Hogy az irodában mi történt azt jótékony homály fedi, de feljelentést nem tettünk. Én azt kaptam feladatul, hogy próbáljam feloldani a konfliktust a két gyerek között. De jóóóóóóóóó!!!! De még ennél is fontosabb, hogy A. még ne hívja fel az anyukáját, mert igen harcias a kedves mama, a pankrációról pedig szívesen lemondunk. Várjunk, míg egnyugszanak a kedélyek. Fogalmam sincs, a vélemények megoszlanak: van (fel)jelentési kötelezettségünk? Tényleg elég első körben belső vizsgálat?

Közben jelezték, hogy N. anya érkezik hamarost, mert beszélni akar(!!!) velem. Ezt jeleztem a főnöknek és azt is mondtam, anyukának felhívom a figyelmét: a következő akciója után fejelentem, ha tetszik ez az iskolavezetésnek, ha nem. Közben hívtam N. gyámját, tudjon a dologról, arról is, hogy mit szándékozom mondani. És hogy neki se legyen jobb! (Bocs. :)) Hívtam a gyermekotthoni kollégát, tudjon róla ő is. És érkezett anya feldúltan! Kivittem sétálni, mert nincs egy nyugodt zug az épületben és azt gondoltam, mégsem fogom a tanári nyilvánossága előtt ismertetni a jogait. Elmesélt egy történetet, ami arról szólt, hogy A. az ő kislányát nem szereti. Ez igaz. Aztán azt is elmondta, hogy A-nak milyen mocskos a szája. Mondtam, mint az Ön gyerekének. Ezt nem mi tanítjuk nekik, készen kapjuk. Finomítani próbálunk, de az otthoni minta nehezen felülírható. Próbáltam azt is magyarázni, hogy bármi történt a gyerekek között, bárki is kezdte, bárki bármit tett, neki nincs joga megütni senkit, így a más gyerekét sem. Azt is elmondtam, mire számíthat legközelebb. A válasz: legfeljebb felfüggesztettet kapok. Brávó! Aztán még kinyomta magából, hogy ha ez nem megoldás, akkor majd ráküldi az „agresszorra” a nem tudom kit, aki majd rájuk gyújtja a házat. Hát nem édes? Mondtam, ebben az esetben ezt én halálos fenyegetésnek érzem, és akkor sétáljunk el a kerületi kapitányságra, ahol felveszik a jegyzőkönyvet és megindítják az eljárást. Na, erre elhallgatott. Mondtam nékije, hogy most nagyot lendített azon, hogy N. hozzá kerülhessen véglegesen, nyilván a gyámhatóság ezt díjazni fogja. Akkor jöttek a szokásos könnyek, hogy ő ezt mennyire bánja. Felnőtt ember! Először kell gondolkodni, azután cselekedni. Neki ez még nem nagyon megy. Elbúcsúztam tőle, felhívtam a gyámot, tájékoztattam a beszélgetésről.

Osztályba be. Gyerekek egymás szavába vágva mesélnek. Felháborodva mondják, hogy N. anyu ezt mégis hogy képzeli? És egyáltalán! Az igazságérzetük, a kiszolgáltatott iránt (A.) érzett együttérzésük sokkal erősebb mint A. iránt érzett időszakos ellenszenvük. (A-val kapcsolatos érzelmeik eléggé hullámzóak, de még csak két és fél hónapja van velünk a kislány, a beilleszkedési nehézségek, a magatartási problémák nem múlnak el azonnal, főleg nem maguktól. Van még hová fejlődni, lassan, de jönnek az eredmények.) N. ül a helyén, cinikusan mosolyog. Még nem tudja, mint ahogy mi sem, hogy ennek nincs még vége. Délután A. beszél az anyukájával, elmonda mi történt. És megcsörren a telefonom. Anya hív, magából kikelve kéri számon a történteket. És N. anyu nevét. Mert ő viszont elment a rendőrségre feljelenteni a mamát. Hm. Őszintén? Igaza van. Az ő gyerekét senki ne üsse meg, főleg ne egy másik szülő. Hát ja. Még teszek egy bátortalan kísérletet arra, hogy lebeszéljem, de hajthatatlan. Ekkor derül ki, hogy N. anyuci annyira ostoba, hogy szobrot kéne állítani neki. Mondják a gyerekek, hogy nem elég a pofon, még meg is fenyegette a kislányt, hogy pénteken várni fogja őt is és a családot is az iskola előtt. És semmi jóra ne számítsanak. Uff. Megegyezünk abban, hogy az iskolai konfliktusok feloldására van elég felnőtt az épületben, a telefonos segítség kérést meghagyjuk a kvízműsoroknak.

Közben a kisplasztikai versenyről megérkeznek a gyerekek. Jól érezték magukat, örömmel dolgoztak. Z. bácsi szerint „egész jók lettek” a művek. Ez komoly dícséretnek számít, nagyon örülök neki. O-nak és K-nak gratulálunk. Megegyezünk, bármi is legyen a vége, mi büszkék vagyunk rájuk. És ha Z. bácsi szerint egész jók a művek, akkor ez a legjobb hír. „Pontozásos” versenyen indulni elég kockázatos. Persze vannak szakmai szempontok is, de azután már minden ízlés dolga. Lesz ami lesz, mi tudjuk, hogy (nekünk) ők a legjobbak. 🙂

Már indulnánk haza, amikor szólnak, hogy még egy percet várjunk, Z. bácsival feltétlenül beszélni akar egy kolléganő. Már csak ez hiányzott! De megérte! Mert a fülünkbe sutyorogta, hogy hivatalos helyről származó információ alapján O. és K. különdíjat kapnak. Yeeesssssssssssss!!!!! Végre! Ez most nagyon kellett! És én már megint nagyon büszke vagyok.

Este telefonos megbeszélés a gyámmal, az otthonban dolgozó kollégával. Tájékoztatom őket a feljelentésről. „Osztatlan siker”, mondanom sem kell. Döntés: N. hétfőtől nem kollégista (ez jutalom volt, most eljátszotta), ebéd után megy az otthonba. Ez független a délutáni fejleményektől, ez része annak, hogy N. természetesen mindent megkap, ami jár. De csak annyit. Hátha eljut odáig, hogy ne csak másokban keresse a hibát.

És hogy jól végződjön a nap: mindezek után a zárt fb csoportunkban nyilvánosságra hozom az eredményt, a jó hírt: különdííííj!!!! Hogy még takarodó előtt értesüljenek róla. Hogy örüljenek! Hogy örüljünk.

Pénteken N. boldogan dicsekszik, hogy hétfőtől haverok, buli, fanta. Még nem tudja hogy mekkora bajban van az édesanyja. Így azt sem, hogy inog a frissen kapott lehetőség: anya kiviheti hétvégékre az otthonból. Az pedig szinte elhanyagolható, hogy mi lesz, amikor anya először nemet mond valamire. Mert még mindent szabad.

Délben már az ünnepéllyel vagyunk elfoglalva. Az legalább jó volt. És ebéd után mndenki mehetett haza. De előtte még gyors és őszinte örömmel történő gratuláció O-nak és K-nak. Valamint. E-nak. Mert olyat énekelt, hogy beleborzongtunk. És sokan megkönnyezték.

DZS

¹Albert Einstein