16. – Kognitív disszonancia – avagy miért ragadunk bele a rosszba is
„Könnyebb becsapni az embereket,
mint meggyőzni arról, hogy becsapják őket”
Mark Twain
Az ember gondolkodó lény. Bár ezt az állítást számos példával lehetne cáfolni, ha megnézzük a konkrét példákat, kiderül, hogy minden esetben ott rejlik a gondolat a tettek és érzelmek mögött.
Hogy gondolkodó lények vagyunk, még nem jelenti azt, hogy ne tennénk ostobaságokat. Sőt, épp azért, mert gondolkodó lények vagyunk, az ostobaságokhoz is gondolkodás útján jutunk.
Tudásaink
Vannak magunkról, másokról, a világról szóló tudásaink, és folyamatosan gyűjtjük is az ismereteket. Ezekből az ismeretekből tevődik össze a világlátásunk. Amíg ezek a tudáselemek szépen illeszkednek, és erősítik egymást, addig jól érezzük magunkat, mert a világképünket nem kell megkérdőjelezni. A konszonáns, vagyis a többi elemmel összhangban lévő információk kényelmesek, nem okoznak feszültséget:
„A szüleim szeretnek, és jót tesznek velem.”
Még akkor sincs gond, ha az ismeret negatív:
„Az ellenségem rosszat tesz velem.”
A feszültség akkor keletkezik, ha az elemek nem illenek össze:
„A szüleim szeretnek, és rosszat tesznek velem.”
„XY az ellenségem, és valami jót tesz velem.”
Az elemek disszonánsak, nem illenek össze. Az össze nem illés pedig feszültséget vált ki, kényelmetlen. Ezt a feszültséget sokféleképpen igyekszünk csökkenteni. A disszonancia felvállalása lenne az alkotó, bár a keményebb út, így érthető, hogy nem ez a legnépszerűbb. Pedig a bizonytalanság keltette feszültségben erősödhet a kreativitás, ami új megoldásokra késztet.
Ehhez azonban ki kell lépni a fekete-fehér gondolkodás bilincséből, és az árnyalatokat, változatokat, finom részleteket felismerni, elfogadni. Ez mentális erőfeszítést kíván, amire akkor kész az ember, ha
– van szellemi kapacitása,
– van bátorsága,
– van ereje.
A kreatív működés nem csupán ötletelés, hanem kognitív munka, amely során új kapcsolatokat épít ki az elme. A szellemi kapacitás azonban önmagában kevés, el is kell rugaszkodni a megszokottól. Az evvel járó megterheléshez pedig szükség van a megfelelő fizikai és lelki állapotra.
Ha a fentiek közül bármi hiányzik, a disszonanciát nem oldjuk fel, csupán átmenetileg kiiktatjuk a zavaró tényezőket. Így persze becsapjuk önmagunkat: aktuálisan ugyan sikerülhet a feszültséget csökkenteni, de a mélyben lappangó disszonancia később súlyos problémákhoz vezethet.
Ha például a szüleim valami rosszat tesznek velem, elfogadhatom a tettüket annak ellenére, hogy érzem: ezzel ártanak nekem. De lehetséges az is, hogy – nem törődve a szeretetükkel – szembefordulok velük. A másik példánál is hasonló a helyzet. Az ellenségemet automatikusan a barátomnak tekintem csupán azért, mert egy alkalommal számomra kedvező módon cselekedett. Vagy eleve elutasítom, hiszen egy ellenségtől semmiképpen nem jöhet semmi pozitív. Ilyen módon a disszonanciát csak átmenetileg oldottam fel, és ebből a későbbiekben nagyobb bajok származhatnak.
Nehéz leszámolni a korábbi meggyőződésekkel, sokan megrögzötten ragaszkodnak korábbi világlátásukhoz. Akkor is, amikor már vaknak kell lenniük ahhoz, hogy ne vegyék észre: a helyzet megváltozott, és újraértékelésre vár.
Választásaink
A disszonancia akkor is jelentkezik, ha nincsenek egymással ellentmondó jelenségek, de dönteni kell.
Ha az egyértelmű jó és rossz között kell választanunk, kisebb a disszonancia esélye, mint akkor, ha két, értékében hasonló lehetőség közül kell az egyiket preferálni. Két pozitív vagy két negatív alternatíva esetén nehéz a döntés.
Ilyenkor többféle úton járhatunk:
1. Nem választunk (előfordul azonban, hogy erre nincs módunk).
2. Felértékeljük, amit választottunk, és leértékeljük a nem választottat. Vagy – negatív alternatívák esetén – felértékeljük a választottat, lebecsüljük a negatív következményeket.
3. Nem élünk (esetleg nem élhetünk) választási szabadságunkkal (kényszer, szükségszerűség).
Az első változat is tragikus következményekkel járhat, hiszen a döntésről történő lemondással feladjuk a választás szabadságát.
A második esetben nem veszünk tudomást a választott alternatíva ellen szóló érvekről, miközben elnyomjuk a nem választott pozitívumait.
A harmadik esetben pedig elhárítjuk magunktól a felelősséget.
Happy end nem létezik? De igen. Bármelyik utat választjuk, az önreflexió segítségünkre lehet. El lehet dönteni például, hogy nem választunk a lehetőségek közül, de ezzel együtt tudatosan fel kell vállalnunk a nemdöntés következményeit. Ugyanez a dolgunk akkor is, ha döntünk. Sőt a kényszer alatt hozott döntéseinkért is felelősek vagyunk. Érthető, de nem elfogadható a „parancsra tettem” védekezés.
Ha legalább a bensőnkben megőrizzük az önkontrollt, van esélyünk arra, hogy korrigáljunk. Az önirányítás, a döntéseinkért való felelősség vállalása az emberi tartás alapja.
Szinte minden pillanatban kisebb nagyobb döntés előtt állunk. A felelősség vállalása azt jelenti, hogy nem a választásomat igyekszem megmagyarázni, hanem a következményeket elemzem. Ez utóbbi ugyanis segít abban, hogy a jövőben majd optimálisabban tudjak választani. Hosszabb távon adaptívabb én-védelem ez, mintha a feszültség csökkentése érdekében megmagyarázom magamnak, miért jó még a rossz is, és fordítva. Illetve ha vakfoltokat hozok létre csupán azért, hogy ne kelljen észrevennem azt, ami veszélyeztetheti az önmagamról kialakított képet, amely szerint értelmes lény vagyok. A strucc agya kisebb, mint a szeme.
Meggyőzés és korrumpálás
Hogyan lehet rávenni valakit olyasmire, amit nem akar? Építs a kognitív disszonanciára! Először elegendő csak kicsi, akár semmitmondó dologba belevinni. Utána már jöhet a következő, valamivel nagyobb ügy. (Lásd például a „keresztapa” közismert modelljét, de így építik ki a besúgók hálózatát is.)
A pedagógia is építhet a meggyőzés alapelveire, ha tudatosan és nem kontroll nélkül érvényesíti ezeket.
A kognitív kontroll hiányában a kognitív disszonancia az eredeti szándékunktól eltérő irányba sodorhat. A meggyőzés ráadásul nem is kerül sokba, mint ahogyan a korrumpálás sem.
A klasszikus kísérletben nagy pénzjutalom ellenében vették rá hazugságra az egyik csoportot, a másik csoportba tartozó kísérleti személyeknek viszont igen csekély összeg ellenében kellett valótlant állítaniuk. A feladat mindkét csoportban azonos volt: egy unalmas élményt kellett érdekesnek feltűntetni.
Vajon melyik csoport hitte el jobban a saját hazugságát?
Bizony az, aminek a tagjai csekély összeget kaptak. Ők később egybehangzóan igen szórakoztatónak ítélték az eredetileg unalmas eseményt. Ez azzal magyarázható, hogy disszonancia maradt bennük a hazugságuk miatt, ezért igyekeztek elhitetni magukkal, hogy az igazat mondták. A másik csoport tagjai számára viszont a magas fizetség kellő magyarázatot és felmentést adott a hazugságra.
A korrumpálás „elrontást” is jelent, vagyis nagyon pontosan kifejezi, hogy mi a különbség a meggyőzés és a korrumpálás között. De ez a különbség nem csak a külső szándék, hanem a belső erő függvénye is. A gyenge énkép, az önreflexiótól való félelem befolyásolhatóvá és döntéseinkben rugalmatlanná tehet.
Nem lehet adaptív megoldáshoz jutni, hogy kizárjuk a világot. Ha valakit nem lehet semmiről meggyőzni, igazi betonfej, soha nem fog változni, és bennragadhat olyasmiben, amiben már régóta csak szenved. A hatékony megküzdést az segíti, ha szembenézünk a problémákkal, és több forrásból tájékozódunk. A hiányos, illetve téves információk rossz döntésekhez vezethetnek, tévutakra sodorhatnak.
A rossz gyerek és az intrika
Kezdetben nem létezik rossz és jó gyerek. A rossz gyerek is a kognitív disszonancia terméke. Minden attól függ, mit minek tulajdonítunk. Ha egy gyerek sok bajt okoz, könnyen belekerül a viselkedésének megfelelő kategóriába. Innen pedig már nem lesz könnyű kikeverednie. Ha bármit tesz, azt már „rossz gyerekként” teszi. Ugyanez a helyzet a jó tanulóval és a rossz tanulóval. Minél kategórikusabb a megítélés, annál könnyebb belenyomni valakit egy szerepsémába.
A megítélés ugyanis visszajelzés, és a gyerek a felnőttek ítéletével konszonánsan viselkedik. Azaz elérhető, hogy a rossz magatartásúnak vagy rossz tanulónak nyilvánított gyerek már ne is akarjon megváltozni, megfeleljen a kapott címkének. A Pygmalion effektus mögött is ott húzódik a kognitív disszonancia elkerülésének igénye.
Azt gondolhatnánk, hogy a jó gyerekek és a jó tanulók lesznek végül a nyertesek, pedig nekik még árnyaltabb a csapdájuk. Ugyanis az ő címkéjük nem csupán az annak való megfelelésről, hanem a környezet elvárásainak a beteljesítéséről is szól. Szófogadóan mennek tehát abba az irányba, amerre vezetik őket.
A megoldás ugyanaz, mint az intrika esetében. Hiszen az intrika is arra épít, hogy az emberek a konszonáns információkat szeretik. Vagyis ha előzetesen egy adott kategóriába sorolnak valakit, az ő megítélése ennek mentén történik. Ha például azt állítják valakiről, hogy pénzéhes, akkor amint a pénzről kezd beszélni, máris megerősítette a státuszát. Hiszen az aktuális megnyilvánulása konszonáns a róla kapott előzetes információval: íme, megint a pénzt emlegeti, ez a legfontosabb neki. Innen pedig már csak egy lépés az előítélet.
A nyílt kommunikáció, amely nem csupán kívülre, de belülre is nyitott, segít árnyaltan tájékozódni. Ha ehhez még kreatív erő is társul: meg merünk kérdőjelezni határozott vélekedéseket, és új szempontokat behozni, máris eljutottunk a kritikai gondolkodáshoz.
Minél összetettebb a világ, annál inkább szükség van a bölcs mérlegelésre, amire a kritikai gondolkodás tesz alkalmassá. A dolgok nem egyszerűen jók vagy rosszak, hanem van, amire jók és van, amire nem. Ráadásul mindez nem marad változatlan, időről időre újra kell értékelni a korábbi tudásunkat, vélekedéseinket és saját magunkat is. Ha nem merünk szembenézni önmagunkkal, másokkal és a világgal, egyre jobban gúzsba kötjük gondolkodásunkat, és egyre nehezebb lesz ebből a gúzsból kikászálódni.
Jogos az észrevétel. A végéről lemaradt a szerző neve: Gyarmathy Éva írja ezt a sorozatot, a főoldalon fenn is volt, meg itt is látható a portréja, de valóban mulasztás volt a részünkről, hogy az írás végéről hiányzik a név. Azóta már a 27. résznél tartunk, és remélem, több ilyen mulasztást nem követünk el. Köszönjük a jelzést.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Ki a szerző?
Jogos az észrevétel. A végéről lemaradt a szerző neve: Gyarmathy Éva írja ezt a sorozatot, a főoldalon fenn is volt, meg itt is látható a portréja, de valóban mulasztás volt a részünkről, hogy az írás végéről hiányzik a név. Azóta már a 27. résznél tartunk, és remélem, több ilyen mulasztást nem követünk el. Köszönjük a jelzést.