Az infokommunikációs kor generációi

10. Pszichikus egészség és a társadalmi elvárások

Julius Wishner, egy pioneer in experimental psychopathology 1960-ban a pszichikum egészsége és patológiája közötti kontinuumot úgy tekintette, mint annak a hatékonysága, ahogy az egyén a környezet vele szemben támasztott követelményeinek megfelelni képes. Ezt a helyzetet gyakran normalitásnak is nevezik, de némi átgondolásra szorul ez a fogalom, ha a jelen kulturális-társadalmi helyzetben meg akarjuk találni a helyét. Az biztos, hogy nem lehet egy kontinuum mentén gondolkodni a normalitás leírásakor. Sőt, egyre inkább bonyolult összefüggések hálózatát kell átlátnunk, minthogy a 21. században a gépek és ember viszonyát is figyelembe kell venni az ember lelki egészsége és normalitása tekintetében.

A normalitás meghatározások többségének közös jellemzője, hogy a normalitást szinte az alkalmazkodás szinonimájaként írják le a szakemberek. Azaz olyan állapotként definiálják, amely megfelel a társadalmi követelményeknek, a társadalom tekintetében adaptív, valamely normarendszer szerint kívánatos, tipikus, és a többi ember számára követhető, érthető, elérhető.

Ha egy egyén a többségtől eltérő képességekkel, gondolkodással bír, az nem tipikus, és számos nehézsége lesz a tipikusaknak készült közegben. Például a diszlexiások számára a beszédhangoknak betűk sorozatába történő leképezése vagy a nyomtatványok kitöltése egyaránt nagy kihívás, pedig ezek a tipikus idegrendszerű embereknek nem jelentenek problémát. A diszlexiások a szokásostól eltérő információfeldolgozásukkal nem felelnek meg a normáknak és a társadalmi elvárásoknak, bár azt is mondhatjuk, hogy a társadalom többségének megfelelő eszközrendszerek nem megfelelők számukra. A diszlexiás egyének között azonban igen nagy számban vannak a tehetségesek, vagyis olyanok, akik a társadalmi elvárások ellenére kiemelkedő teljesítményeket érnek el. Kívánatos, de nem tipikus populáció.

A tehetséges gyerekek neurológiai alapú teljesítményzavarok nélkül sem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, normáknak, és nyilvánvaló, hogy sokszor már gyermekkorukban is követhetetlenek a környezet számára: érthetetlenek, illetve elérhetetlenek. Társadalmi szerepük betöltése gyermekkorban ezért még alig lehetséges, sőt, gyakran egész életükben sem sikerül ez. A tehetségek zsenialitását sok esetben csak az utókor igazolja.

Na, most képzeljük el, a gépekkel meghekkelt humán rendszereket! Már most probléma például, hogy a műlábak nem fáradnak el, így a láb hiánya nemhogy nem hátrány, hanem előny is lehet egy sportoló esetében. Konkrétan is felmerült a kérdés, hogy Oscar Pistorius futóbajnok nem elfogadható előnyt élvez riválisaival szemben, mert karbon szálas művégtagokkal fut, amelyek nem fáradnak el, és ezért Pistorius eltiltandó a versenyeken való részvételtől. Másrészről még a legnagyobb gondossággal összeszerelt androidok is még egy ideig igen csak fogyatékos kinézetűek lesznek, sőt, emberi szemmel nézve nagyon is fogyatékosak, lásd Shadow Robot Co. által összerakott robotot, hiszen sok tekintetben nem tudnak megfelelni az emberekkel szemben támasztott elvárásoknak, még ha hét nyelven beszélnek is.

Amikor a normalitás két kritériuma, hogy valami tipikus és kívánatos, egybeesik, az nem okoz problémát, de amikor a kívánatos nem tipikus, és a tipikus nem kívánatos, az zavarokhoz vezethet. Senkit sem tekintenek fogyatékosnak, azért, mert nincsenek szárnyai. A szárnyak nem tipikusak, bár éppenséggel kívánatosak lehetnének. Ha valakinek azonban szárnyai nőnek erős lábak helyett, az abnormálisnak számít, mert a lábak kívánatosak és tipikusak, a szárnyak – bár kívánatosak – nem tipikusak. Nincs, aki megtanítsa a repülést a szárnnyal született humán egyednek. A helyzet megváltozik, ha a kívánatos szárnyak tipikusakká válnak. Ekkor már azok lesznek abnormálisok, akik nem tudnak repülni.

A társadalmi beilleszkedés pszichológiai értelemben az egyén és környezete kölcsönhatásának folyamatában kialakuló tartós, dinamikus egyensúlyi állapot. Az egyensúlyt az egyén és környezete kölcsönhatása határozza meg. Az atipikus egyének ezt az egyensúlyt megbontják, beilleszkedésük nem sikerül, deviánsakká válhatnak.

Robert Merton szerint azonban a deviancia nem abnormális viselkedés, hanem a társadalmi környezet folyamataira adott természetes válasz. Bizonyos társadalmi struktúrák határozott nyomást fejtenek ki egyes egyedekre, melynek következtében ők a szabálykövető magatartással szemben a non-konformis magatartást részesítik előnyben.

Nyilvánvaló, hogy ha ez a társadalmi nyomás egyre több egyént érint, akkor a deviáns egyre tipikusabbá válik. Ha pedig a deviáns válik tipikussá, akkor ez társadalmi-kulturális változást jelent. A normalitás fogalma tehát koronként és társadalmi csoportonként eltérő, és tükrözi az adott társadalom, illetve társadalmi csoport világképét és önképét.

Fogyatékosság és másság

A normalitásnak a fentiektől eltérő szemléletét írta le Gordon Allport, 20. századi amerikai pszichológus, a személyiségpszichológia egyik alapítója. Allport normális, egészséges embernek az érett személyiségű embert nevezi, akire jellemző, hogy saját szükségleteit kielégítően dolgozik, az egész életvezetését meghatározó életszemlélet szerint tevékenykedik, gondolkodik, él, örül. Ez a meghatározás függetleníti az egyén normalitását a többség szemléletétől, és az alkalmazkodást nem tekinti kritériumnak. Ezzel Allport igen szélesre tárja a normalitás fogalmát, így akár a diszlexiások, az extrém kreatív tehetségek és a kiborgok is normálisnak tekinthetők.

A szűk normalitás szemléletben azokat a személyeket, akik valamilyen biológiai károsodás vagy sajátosság következtében a társadalom többségének képességeihez igazodó társadalmi elvárásokat nem képesek teljesíteni, fogyatékosnak tekintik. Tehát a fogyatékosság társadalmilag is meghatározott fogalom. A szokásostól eltérő testi vagy szellemi sajátosság gyakran a normálistól való eltérésként is értelmeződik, mert a tartósan létező szokásos dolgokat a közösségek hajlamosak egynek tekinteni a normálissal. A fogyatékosság fogalma így eredetében és tartalmában is hűen tükrözi az éppen adott társadalom és csoport életkörülményeit és értékrendjét. Amilyen módon és mértékben eltér az egyes korok és csoportok normalitáseszménye, úgy tér el egymástól a korok és csoportok fogyatékosság fogalma is.

Mint fentebb már volt róla szó, a pozitív sajátosságok is akadályozhatják a beilleszkedést. A szárnyak is fogyatékosságnak tekinthetők, ha a földön kell járni. „Byron-nak hatalmas szárnyai voltak, amelyekkel magasba szállhatott, de akadályozták a földön való járásban.” – írta Babits Mihály.

Az idegrendszeri különbözőség, neurodiverzitás (neurodiversity) fogalma az atipikus neurológiai fejlődést is normális emberi különbözőségnek, biológiai eltérésnek tekinti, és mint ilyen, a túlélés szempontjából lényeges az emberiség számára. A fogalmat először az autistákra használták, de most már az egyéb neurológiai alapú teljesítményzavarok (tanulási, figyelem, hiperaktivitás zavar) esetére is kiterjedt.

Akár fizikai, akár kognitív eltérésről van szó, a technika egyre több tekintetben tud segítséget nyújtani. Művégtagok, műszív, hallókészülék, felolvasó program, és egyre többféle és hatékonyabb segítő technika állrendelkezésre, hogy teljes életet tudjon élni ember, vagyis olyat, amely az allporti normalitás fogalomnak megfelel. A segítő technika azonban csak a nulladik fázis, az emberi hiányok és gyengeségek mesterséges eszközökkel történő fejlesztésében. A lehetőség transzformálódik, és megjelenik az emberi képességek kiterjesztéseként. Az assisitive technology tól a totális artificial működésig a már ismert fázisok vezetnek. Vegyünk most kognitív képességbeli példát:

0. segítő technológia – például szöveg-beszéd, fordító programok, számológép vagy arcfelismerő programok azok számára, akik fogyatékossággal élnek ezen a területen,
1. a mesterséges képességek megjelennek – az olvasó, a fordító vagy az arcfelismerő programok extra képességeket biztosítanak,
2. sokak számára rendelkezésre állnak a mesterséges képességek, széles körben elterjedtek – sokan használnak felolvasó és fordító programokat, számológépet és arcfelismerő applikációkat,
3. a mesterséges képességek az egyének pénzügyi lehetőségeitől függően differenciálódnak és személyre szabhatók – eltérő minőségű és szintű digitális eszközök állnak rendelkezésre, képességeket választhat az egyén,
4. a mesterséges képességek az emberi megismerés természetes részévé válnak – az olvasó, fordító, számológép és / vagy arcfelismerő programok genetikailag beépítettek.

Minden hasonló fejlődésmenetben a 0.0 verzió átalakul, és egy új megoldás születik. Az utolsó, a 4.0 valamelyik szakaszában lényegében megszűnik önálló entitás lenni a képesség, mert beépült a kognitív szerkezetbe. Vagyis a segítő technikából képességkiegészítések lesznek, majd ezek az emberi képességrendszerbe épülve, annak természetes részévé válnak. Ez a folyamat is elindult már, és nagyon nagy jelentősége van a humán kognitív fejlődés és ezáltal az oktatás jövője szempontjából.

Gyarmathy Éva

Szakirodalom
Allport, G.W. (1980) A személyiség alakulása. Gondolat, Budapest.
Merton, R. (1980) Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat Kiadó, Budapest.
Wishner, J. (1960) Reanalysis of "Impressions of personality." Psychological Review, 67, 96-112.
Walker, Richard & Godden, Matthew from Shadow Robot 2012, "The Incredible Bionic Man" – First Bionic Man.