27. esélyegyenlőségi napló

A speckósok

Néha azt hiszem, már nem lehet nehezebb. Aztán az élet mindig rácáfol. Mindig van még lejjebb. A kirekesztésben, esélytelenségben, ellehetetlenülésben mindig van tovább. A határ csak az emberi tűrőképesség.

Sokáig azt hittem, pl, hogy a HHH, komfort nélküli házakban felnövő cigánygyerekeknek a legrosszabb. Hogy az már fokozhatatlan. Aztán rájöttem, van még mélyebben levő is. Az, aki köztük értelmi, vagy testi fogyatékos. Vagy a homoszexuális. Az, aki cigányként, nyomorban élőként még fogyatékkal is bír. Vagy egyszerűen csak „más”. Mert őt az amúgy is kirekesztett közösség még tovább rekeszti. Mert még oda sem fér be. Lehet hát alázni, verni, leköpni, kihasználni, mert a másikhoz képest még kiszolgáltatottabb.

Ez a gyerekeknél, és a felnőtteknél is megvan, így vannak a mélyszegénységben élő családoknál is csicskák, nyomorult alkoholisták, akiknek se lakhelyük, se családjuk, akik egy pohár olcsó „csinált” borért bármit, bármikor megtesznek. Emlékszem, mennyire meglepett, mikor egy támogatott családunknál jártam, és épp fát vágattak egy még nyomorultabbal…miközben nekik sincs, de mégis…volt aki nekik dolgozott…

Aztán ott vannak az állami gondozottak. Akiket a sors gyermekként az agresszió, a bűnözés olyan fokára vitte, amiből nincs kiút. Őket, bár sokszor megpróbálják, nem is lehet normál lakásotthonokba tenni. Csak speciálisba. – „Speckósok vagyunk”. Így nevezik magukat.

Általában folyamatos gyógyszeres kezelés alatt vannak.

Hogy miért emelték ki őket? Nos, ez nem az árván maradt gyerekek rétege. Gyermek prostituáltak, akik 10 éves kor után kezdték, és az élet olyan mélységeit tapasztalták meg, amit egy felnőtt nő is nehezen viselne. Aztán elkapják őket, a stricijüket is (volt, ahol ez a lány 13 éves bátyja volt), és állami gondozásba kerülnek. Először megpróbálják velük normál lakásotthonokban. Ahonnan aztán tanulhatnak a település általános iskolájában. Mivel pár évet kihagytak, az osztálytársai jóval fiatalabbak….és más tapasztalatokon edződtek, mint emezek. Általában rövid ideig maradnak. Pár cirkusz csak, aztán magántanulóvá válnak. És sosem kell bemenni többé a suliba….nem, hetente egyszer sem. Kiküldik majd a feladatlapot. Elég, ha azt beküldi a nevelő.

Az iskola nem akarja őket. De hogy is akarná? Hogyan lehetne ezeknek a lányoknak megfelelő egy pár évvel fiatalabb közösség, akiket családi meleg és szeretet nevel? Idegenek maradnak közöttük. Megérthetetlenek. Aztán melyik, hogy próbálja. Van, aki elkezdi vagdosni az ereit….más elszökik újra és újra…menekülési útvonalat keresnek, sikertelenül.

A fiúknak sem egyszerűbb. A sorsuk egyforma, nem válogat nemek szerint.

A fiú jár hozzánk, a művészetibe. SNI. 15 éves, nagy, kedves melák….színezgeti a rajzát, láthatóan örömét leli benne. Melléülök. Mesélni kezd. „Tudja, én speckós vagyok. Éntőlem mindenki fél. A nevelők is. Tudják, ha felbosszantanak, énnekem nem állja az utamat senki. Ja, gyógyszert szedek, persze. Nélküle nem is bírnám. Nyolc évesen kerültem be. Akkor már a tesóimmal kocsikat törtünk fel. Ment nekem is. Sok pénzünk volt. Ittam, és kábítóztam is. A szüleink nem törődtek velünk. Most itt jó. Nem is akarok elmenni innen. Mert, ha elmegyek, én nem tudom megállni. Itt ugyan kevesebb a lóvé. Be kell osztani. Hogy jusson cigire, meg kólára. Lehet, a szünetre hazamegyek. A nővéremékhez. De még nem biztos.”

Beleborzongok. Azért is, amit mond, és ahogy mondja. Szenvtelenül. Mintha nem is magáról beszélne. Aztán alig pár hét, és hallom a tragédiát. Egy új gyerek került a „speckóba”. És felakasztotta magát. A fürdőszobában. 15 éves volt. Nyolcadikos.

Talán nem bírta a beilleszkedést. Mert a hierarchia már megvolt. Talán más oka volt. Sosem tudjuk meg.

A haláleset nem kapja szárnyára a sajtó. Senki nem beszél róla. Csendben eltemetik. Nem sok nyomot hagyott maga után. Volt, nincs tovább.

Hisz csak egy volt.

De egy gyerek volt. Hogy ki a bűnös? Van e? Nem tudni. De egy biztos, a felelősség a felnőtt társadalomban keresendő.

Mert mi felnőttek, szülők, pedagógusok, nevelők, rokonok, ismerősök, barátok, idegenek, az egész hatásrendszert mozgató erők kitalálói, elkészítői tesszük őket olyanná, amilyenek.

Olyanokká, akiknek a sorsa nem visszafordítható.

L. Ritók Nóra