46. esélyegyenlőségi napló

Az eszköztelenségtől a kiégésig

Biztosan ők sem így kezdték a pedagóguspályát. Pályakezdőként biztosan örömmel mentek be a gyerekek közé, és boldogan jöttek ki onnan. Azelőtt biztosan élvezték a munkájukat. És a mostani helyzetért sem hiszem, hogy személy szerint ők hibáztathatók.

Vagy mégis? Miért nem váltunk mindannyian ilyenné? Mi a titka annak, hogy nem ég ki minden pedagógus?

Pedig kiéghetnénk valamennyien. A szegregálódott iskolákban nehéz megőrizni a lelkesedést. A túlnyomórészt, vagy teljesen HHH gyerekek, főleg a szegregátumokból érkezők sok és nehéz feladatot adnak. Mindenki megváltozik e munka során, de sokan, egyre többen rossz irányba.

Régóta figyelem a folyamatot. Néha egészen beleborzongok. Látom, ahogy egyre többen eszköztelenné válnak, és elindulnak a kiégés felé. Apró jelek, mondatok, mindenhol.

Egy tanárnő például a művészetis órával próbál fegyelmezni. „Ha ezt be merik engedni az órára, és még segítenek is a családjának, esküszöm, én az ombudsmanhoz fordulok!” –mondja indulattal a kollégámnak, markolva a gyerek karját.

Máskor bemutató órát tartunk, a teremben tizenöt vendég-pedagógus ül, nehezen fér be a huszonöt fős osztály. Kérjük: öten maradjanak a tanító nénivel. „Hogyisne! Úgy könnyű, hogy kiválogatjátok! Vigyétek csak mindet, hadd lássák, milyen rongyok, nehogy már kimaradjon egy is!”

És mi visszük, mást nem tehetünk, hárman ülnek egy padban, de beszuszakoljuk őket, dolgoznak szépen, nincs velük gond. Az óra végén mindegyikük kis színes ceruzás hegyezőt kap, jutalomként. Boldogan mennek vele az ebédlőbe. Egyikük mutatja a tanító néninek, mit kapott. Nem hallgatja meg. „Nem ennek van itt az ideje! Ülj le és egyél!” – pattognak a szavai.

Nem értem őket. Már keresve figyelem, van e még egyetlen gesztus, ami a munkájuk a gyerekek iránti szeretetet mutatja. Vajon mit lehetne tenni? Ha beszélgetünk velük, a panaszlista hosszú:

Küzdeni kell azzal, hogy nincs felszerelés. Egy darabig adnak a pedagógusok a másokéból, vagy a magukéból, mert különben még kevésbé figyelnek. De egy idő után ez is megszűnik. A „Nem hoztad? Egyes!” – reakció még mindig része közoktatásunk rejtett tantervének. Hiába emlékszik mindenki a főiskolán megtanult dolgok közül például az értékelés funkciójára. Arra, hogy pedagógiai hiba a felszerelés hiányáért az érdemjeggyel büntetni, vagy a fegyelmezetlenségért újra és újra egyest beírni. Mégis használják ezeket az eljárásokat értelmetlenül, hatástalanul. Mert nincs más eszközük, illetve nem találnak jobbat.

És ott van a motiválatlanság. Hogy a gyerekeket egyszerűen nem érdekli semmi, amit a tankönyv előír. Amiből dolgozatot kellene írni. Nem lehet lekötni a figyelmüket, maximum tíz percig. Nem érdekli őket sem Magyarország csapadék-viszonya, sem a kovalens kötés.

Igaz, nem is értik a szöveget, bagadoznak, nincs idő, türelem kivárni sem, mire valamelyik elolvas egy bekezdést. A többi meg röhög rajta, felbomlik a maradék rend is. Ki lehet készülni tőlük! Hogy jutottak el egyáltalán felső tagozatba?! Nyilván nem dolgoznak jól az alsós nevelők. Mit kezdjenek felsőben a történelemmel, a földrajzzal, meg a többi tárggyal? Nem fog talán olvasást tanítani kémiatanár létére?! És nem talál megoldást az eszköztelen pedagógus.

Ráadásul rendetlenek. Szándékosan bomlasztják a rendet. A legjobb szórakozásuk, hogy szándékosan kikészítik a tanárt. Van a kollégák között olyan, aki úgy védekezik, hogy figyelmeztetéseket ír be. A naplóba már nem fér, írja hát a szélére, körbe, apró betűkkel, dátumozva. Az előírásoknak megfelelően jár el. Beírja az ellenőrzőbe is. De minden hiába!

A gyereket nem izgatja, a szülő meg sem nézi. Igaz: sokan közülük még olvasni se nagyon tudnak. Szülői értekezletre sem jönnek. Nem partnerek. Csak, ha valami verekedés van a gyerekek közt, akkor látni őket. Akkor aztán jönnek, önbíráskodnak, jobb távol maradni tőlük. Ha az ember már nem bírja, hangosabban rászól a gyerekére, esetleg kicsit nyakon legyinti, máris ott teremnek. Pedig semmit és semmiből nem értenek. Vajon hogyan lehetne hatni rájuk? Nincs ötlet.

De miért jutottunk idáig? A létező pedagógiai eszköztár itt, náluk nem működik. Valószínűleg azért, mert a probléma sem az iskolában keresendő. Persze már ott is jelen van, de nem ott kezdődik. A mai iskola azonban rásegít a negatív dolgok felerősödésére. Arra, hogy az otthonról hozott hatások felülírják mindazt, amit az iskola nyújthatna. Rásegít, mégpedig azért, mert a pedagógus többnyire nem megoldást keres, hanem lereagál. Direkt módon visszapattintja azt, amit a gyerekektől és a szülőktől kap. Szerintem ez az a pont, ami utat nyit a kiégés felé. Mikor a pedagógus már nem azon gondolkodik, hogy hogyan lehetne s problémát megoldani, hanem visszakiabál, megalázásra megalázással, trágárságra trágársággal reagál. És a folyamat végén eljut a gyűlölet határára.

Ugyanakkor a dolgozatok, a központi felmérések, tesztek, átlagok, továbbtanulási mutatók őt is mérik, és az ott elvárt követelményeket nem képes teljesíteni. Nem engedheti meg tehát magának, hogy szabadon cselekedjen: ha úgy látja például, hogy a gyerekek képtelenek figyelni, kimenjen velük az órán az udvarra. Nem kap elég festéket, papírt, játékot, amivel leköthetné őket, és persze az órán nem is játszani kell, hanem tanulni, biflázni, hogy majd a feladatlapba a megfelelő szó vagy szám kerüljön. Kit érdekel már az, hogy a gyerek érti-e, és hogy akarja-e egyáltalán érteni? Kit érdekel, hogy miért olyan, amilyen? Kit érdekel, hogy esetleg éhes, fáradt, cigizett, kábítószerezett, megverték, nem aludt, megfázott, beteg, taknyos, ápolatlan, tetves?

Ki felel azért, hogy a pedagógusok, az iskolának nincsenek eszközei a problémák kezelésére, megoldására? Miért nem változtatunk ezen, miért nem dolgoztuk ki időben a hatékony stratégiát a megoldásokra? Miért teszünk úgy, mintha minden gyereket egyforma ütemben és módon kellene és lehetne fejleszteni? Mi lesz mindennek a vége?

Nem tudom. Csak azt, hogy a tendencia egyre kétségbeejtőbb. És a most körvonalazódó jövő nem a megoldás felé mutat. Mert a közoktatás jelenlegi koncepciójából hiányzik a módszertani szabadság, a szupervízió, a komplex problémakezelés, a szabad tankönyvválasztás, a segítő szakemberek bekapcsolása, a szemléletváltás. Várhatóan hosszú távon is az eszköztelenséggel szembesülünk. És az ezzel együttjáró tehetetlenséggel.

Komolyan kérdezem: hová vezet mindez? Mi vár ránk a folyamat végén?

L. Ritók Nóra