Ebben az osztályban minden gyerek halmozottan hátrányos helyzetű. Szegregált osztály. Másodikosok.
Mesélek nekik. Rostás Farkas György, A Nap gyermekei című meséjét. Ami arról szól, hogy a cigányok bőre azért sötétebb, mert a Nap gyermekeivé fogadta őket, és kíséri, vigyázza, óvja azóta is. Szeretem ezt a mesét. Persze integrált osztályban mesélni az igazi, ott össze lehet hasonlítani a kis kezeken a bőr színét, és lehet olyan helyzetet teremteni, amiben érzi az ember, hogy átmegy valami abból: a bőrszín nem jelent semmit. Nem attól függ, milyenek vagyunk.
De itt mindegyikük cigány. Csak az én bőröm fehér, de én, a tanári szerepben ezen a területen nem tudok eléggé hatni rájuk. Mert ennek a hatásnak a kortárs csoportban kellene működnie. Rólam tudják, hogy én nem húzódom el egyiküktől sem, megölelem mind.
Mesélek hát. Nem könyvből, itt azt nem lehet, nem figyelne senki, nincsenek meseolvasáshoz szokva, otthon sosem történik efféle. Otthon csak a tévé van, a maga kész kliséivel, lenyomva a külső képpel az esélyét is annak, hogy valami belső kialakuljon.
Itt kell a szemkontaktus, a mesélés szinte színészi teljesítmény, a metakommunikációnak is nagy jelentősége van. Sikerül, figyelnek, már velem élnek a mesében. Amikor oda érek, hogy a Nap megcirógatta a bőrüket, sorban odamegyek hozzájuk. Áhítattal tartják az arcukat felém, és mind boldog, átéli a cirógatást, a barnulást. Mire befejezem a mesét, mind büszke a bőrszínére. A barna bőrére. A cigányságára.
Aztán nekikezdenek rajzolni. Hiszen ez a tananyag, illusztrálni a mesét. Boldogan rajzolnak. Most tudom, arra is ki kellene térnem, hogy ez csak egy mese. Hogy ne higgyenek nekem, mert cigánynak lenni nem jó, csak én most játszom velük, és azt játsszuk, hogy jó. Ki kellene erre térnem. Mert meg kell tanítanunk a fikció és a valóság különbözőségét. Benne van a kerettantervben.
Vagy hagyjam? Úgyis megtapasztalják majd, ahogy nőnek? A buszon tőlük elhúzódókat, a vonaton a táskájukat szorosabban fogókat? Ha eljutnak a középiskoláig, megtapasztalják, hogy nem akar „magyar” gyerek melléjük ülni. Nem akarnak a koliban egy szobába kerülni velük. Ha felnőnek, és munkát keresnek, megtapasztalják, hogy nekik azt mondják: már betelt, nincs állás. Majd egy óra múlva mégis munkát adnak valakinek. Aki nem cigány. A lányok, ha szülni fognak majd, külön kórteremben kapnak ágyat. Együtt, más cigányokkal. Ha a gyerekük beteg lesz, akkor is.
Ha valamelyikük tanul, és diplomát szerez, akkor is cigány marad. Sosem érezheti, hogy nem rekesztik ki. Hogy előítélet-mentesen reagálnak rá, ha bemegy egy boltba, bárhova. Oda akar majd tartozni, a „magyarokhoz”, mert az övéi már nem fogadják be, „elmagyarosodott”, mondják majd neki. Légüres térben marad.
Persze tudom, innen, ebből az osztályból nem lesznek diplomások. Innen a legközelebbi szakiskoláig jutnak csak, és onnan is kiesnek tizenhat évesen. Közmunkára várnak majd, hogy „behívják” őket. Szakmájuk sosem lesz. A lányok főállású anyák lesznek. A fiúk pedig néha kapnak valami más munkát is. Alkalmit, feketén. Kertásást, kubikolást, épületbontást. Tollfosztást. Vályogvetést már nem. Mert az már nincs. Néha elmennek távolabbra is. És gyakran előfordul majd, hogy fizetség nélkül jönnek haza. Mert nem fizetik ki őket.
Úgy és ott élnek majd, ahogy és ahol a szüleik. Ahogy a cigányok élnek generációk óta. De mitől lennének mások? Az iskola nem tud hatni a szocializációval szemben. Mert az erősebb. Mindennél.
Persze sokan rá is szolgálnak majd a kirekesztésre. Mert túl hangosak lesznek, kötözködők. Agresszívak, hirtelen haragúak, a következményekkel nem számolók. A fogyasztói világ hatásaira sajátosan reagálnak majd. Éppúgy, mint a szüleik. Mert otthon és a közösségben ez épül be náluk. És az iskolában is, ahol maguk között vannak. Mert szegregált viszonyok között nem lehet integrációs készségeket elsajátítani. Ott csak az erősödik, ami otthonról jön.
Nézem őket, ahogy rajzolnak. Ebben a szegregált iskolában. Még kicsik. Még nem értik. Tudom, nem tehetek semmit. Kevés a hatásom. Nem vagyok elég, itt a tanteremben. A világot kellene megváltoztatni. Hogy adjunk esélyt nekik. Megértsük őket, és ne zsigerből utasítsuk el. Köztük sincs kevesebb tehetséges gyerek, de a hátrányuk sokkal nagyobb. A szegénységük és a cigányságuk. És ezt nélkülünk nem tudják leküzdeni.
Rostás Farkas György: A NAP GYERMEKEI
Valamikor, nagyon régen, a világ kezdetének elején lehetett, amikor az ember napokig bolyonghatott, amíg egy másik emberrel találkozott. Nagyon nagy becsben tartották az ilyen találkozásokat, mert az emberek vágytak a hírekre, különösen azokra, amelyek külhonból érkeztek. Az idegennek szállást és meleg ételt adtak. Tátott szájjal hallgatták az érdekesebbnél-érdekesebb történeteket. A cigányoknak abban az időben volt becsületük, szívesen fogadták őket a tábortüzeknél, s borzongva hallgatták az öreg cigányvajda történeteit.
— Most pedig elmesélem, hogy nekünk, cigányoknak, mitől van ilyen szép, barna színünk, mert tudjátok meg, hogy nekünk is ilyen sápadt színünk volt, mint amilyen nektek van. Bizony, barátocskám, valamikor mi is olyan sápkórosak voltunk, mint ti.
— Még ilyet, fehér romák! — szólt közbe hüledezve egy legény.
— Vad népek elűztek minket otthonainkból, leányainkat, asszonyainkat megbecstelenítették. Akik túlélték a borzalmas mészárlást, menekülni kényszerültek. így lettünk mi hazátlanok, a világ vándorai. Mivel nem volt otthonunk, ruhánk is csak annyi, amennyit magunkon viseltünk, kézenfekvővé vált számunkra az a felismerés, hogy kezdetben olyan tájakon vándoroljunk, ahol szabad ég alatt is lehet aludni, ahol melegen süt a Nap. Reggel a kelő Nappal ébredtünk, s odatartottuk arcunkat a Nap sugarainak, mozdulatlanul sütkéreztünk, mint a sasmadarak. S amikor szivacsként magunkba szippantottuk az életet jelentő fényt, útra keltünk. Csak nézett, nézett bennünket a Nap, minden reggel szívélyesen ránk mosolygott. Mi is nagyon szerettük a Napot, mert a mosolyából erőt merítettünk, s ezt tudta is a Nap, mivel már akkor is nagyon öreg volt, és az öregek mifelénk bölcsek.
Egy napon így szólt hozzánk a Nap:
— Ide figyeljetek, cigányok! Mit szólnátok hozzá, ha gyermekeimmé fogadnálak benneteket?
— Mire lenne jó ez nekünk? — kérdezte akadékoskodva az öreg jósasszony.
— Nem is tudom… — gondolkodott félhangosan a Nap. — Talán azért, mert nekem nincsen gyermekem. Azért gondoltam rátok, mert ti szüntelenül úton vagytok, s én egész nap veletek lehetnék: óvnálak benneteket a bajtól, a veszedelemtől, s örökké az arcotokra varázsolnám a vidámságot…
— Kedves, drága Nap! — így szólt ükapám a Naphoz. — Bizony, el kéne nekünk a te gondoskodásod, atyai szereteted. Mi boldogan leszünk a te gyermekeid, ha szép bronzbarnára fested a bőrünket. Akkor az emberek már messziről felismernek bennünket, s tudják, mi a te fogadott gyermekeid vagyunk…
A Nap lenyúlt hosszú, sugaras kezével, és minden egyes romát bronzszínűre festett.
Nem győztünk betelni új bőrszínünkkel. De örömünk hamarosan ürömbe fordult, az emberek kezdtek irigykedni ránk, és bottal kergettek el bennünket… A tábortűznél megfagyott a levegő — az emberek lehajtott fejjel, szégyenkezve hallgatták az öreg vajda történetét.
— Akkor a Nap rosszat tett veletek — szólt közbe egy tíz év körüli legényke.
— Bizony-bizony, kisfiam, a Nap nem tudhatta, hogy a gőg és a büszkeség milyen indulatokat szabadít fel az emberek szívéből… Ezért vándorolunk mi, cigányok, mert ha letelepednénk, akkor le kellene mondanunk bőrünk színéről, amely számunkra egyben a szabadság színe is…
2023.06.06. A magyar tanárok sokkal jobb fizetés kapnak a határon túl
A pedagógusbérek régiós összehasonlítása nem könnyű feladat: mindegyik országban próbáltuk a magyar Pedagógus I-nek megfelelő kategóriát használni, és az egyetemi végzettségű, magasabb... (Forrás: g7)
--
2023.06.05. Radó Péter: Az iskolák és a szülők közötti problematikus kapcsolatról
Az elmúlt évtizedbea miénknél kevésbé elmaradott országokban intenzív gondolkodás zajlott arról, hogy a jövőben milyen irányba fejlődnek majd az oktatás kormányzásának rendszerei. Az... (Forrás: portfolio.hu)
