Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2017. január 15. vasárnap, 20:02

60. esélyegyenlőségi napló

Civil segítség

Most, hogy a civilek vegzálása úgy tűnik kormányzati stratégia lett, talán érdemes kihangosítani, mit tudnak a kiátkozott civilek hozzátenni azoknak a problémáknak a megoldásához, amelyekről az állam nem hajlandó tudomást venni. Ilyen – többek között – a gyerekszegénység, egyáltalán a generációkon átörökített szegénység, ami egyre több település, egyre több család, gyerek jövőképét határozza meg jóvátehetetlenül.

A „Magyarország erősödik” szlogent nehéz értelmezni az elszegényedő térségekből, és az ember egyre dermedtebben nézi a stadionokba ölt milliárdokat, no meg az oktatásban újra-és újra felbukkanó törekvéseket, mint most a rovásírás témájának a felvetését is. Mintha két világ létezne. A különbség pedig a tényezők fontossági sorrendjében, és a beleölt pénzben van.

A kormányzat figyelmen kívül hagyja azt, hogy az alap, amire építkezik, csak a társadalom egy kis szeletének az életével van összhangban. Tömegeknél viszont értelmezhetetlen.

Közben mi, akik a terepről látjuk a bajt, szinte egyenként küzdünk azokért a gyerekekért, akik a közelünkben vannak. Mert a rendszerben nem látni megoldást.

A történet, amit most megosztok, szép, együttműködéseken alapuló, és végül is úgy tűnik, egyelőre megnyugtatóan alakul. Ez a mi civil segítségünk nélkül nem így történt volna. Persze bizonytalanság így is van benne, hiszen addig tartható fenn az adott állapot, ameddig mi a történet aktív szereplői vagyunk. De talán most ne gondoljunk bele abba, hogy ez változhat. Egyébként is, már megszoktuk az állandó létbizonytalanságban működést.

Amikor a pár albérletbe költözött a kis faluba, mindenki hümmögött. A történetek, amit róluk hallottunk, a gyerekeik kiemelése, az idegrendszeri problémáik, mind azt jelezte: újabb problémás családdal számolhatunk. Senki sem tett volna egy fillért sem arra, hogy változik valami. Őszintén megmondom, mi sem. Persze a „mindig adj egy újabb esélyt” elve mentén dolgozva ezt csak a lelkünk mélyén éreztük, hagytuk, hogy bekapcsolódjanak, próbáltuk segíteni őket.

Hosszú utat tettek meg velünk. Sokáig áram nélküli albérletben éltek. Eleinte minden hiányzott, néha még az élelem is, de igyekeztek, minden lehetőséget megragadtak, hogy változzon valami. Különösen a férfi, aki jött, dolgozott a közösségi kertben, mi ügyeltünk, hogy folyamatosan meglegyen a gyógyszere, és segítettük őket olyan arányban, amilyenben ők is tettek magukért. Először még konfliktusaink is voltak velük a közösségen belül, aztán azok is megszűntek. Egyre megbízhatóbb kapcsolat alakult ki közöttünk. Évekig dolgoztunk így. Eleinte még nem, később azonban a gyerekek miatt is megkerestek minket. Segítséget kértek, hogy tudjanak róluk… telefonok, látogatások kezdődtek, amiben segítettük őket. Egyiküket örökbe adták, külföldre került, de a másik, az SNI-s kislány maradt. Néha pár napra már haza is jöhetett hozzájuk. A szakma úgy hívja ezt: visszagondozás.

Ebben voltunk újabb fél évig. Közben a lakhatáson is változtatni kellett, az albérlet, amiben laktak, sok ok miatt nem felelt meg. Nem volt benne áram, és a tulajdonos, aki inkább uralkodónak képzelte magát, és jogot formált mindenre, elvette tőlük az önkormányzattól kapott szociális fát is, és ha szólni mertek, közölte, hogy takarodjanak. Sok harc után végül döntöttek: másik házat keresnek. Szerencsére addigra már nem a kezdeti rossz történetek, hanem a megbízhatóság lett ismérve a családnak, így sikerült egy másik házba költözniük. Ott persze kellett némi javítás, amiben megint szívesen segítettünk, hogy a rendszer végre azt mondja: igen, ide kiadható a kislány.

Az egyeztetésekben, véleményezésekben mi is részt vehettünk. Szerencsére a kapcsolatunk az ügy hivatalos szereplőivel is jó, együttműködő. Már csak egyetlen lépcső hiányzott, az iskola. Szeptemberben kezdte volna a kislány a sulit, de olyan iskola kellett, ahol integrált képzésben vehetnek részt az SNI gyerekek. Mert a szakvélemény szerint integrálható. Az iskola, ahova a kis falu gyerekei átjárnak, ilyen, felvették. A gyerek hazakerült, mindenki nagyon boldog volt.

Ám szeptemberben kiderült, az integrálhatósággal gondok vannak. Lehet, ha az iskola nem szegregált lenne (a gyerekek az első osztályban is mind halmozottan hátrányos helyzetűek szinte mind küzd valami külön tanulási nehézséggel), ment volna. Ha lenne elég fejlesztő pedagógus, logopédus, pszichológus, akkor talán. De így, ennyi problémás gyerekkel képtelenség. Az iskola felülvizsgálatot kér, és innen kezdünk el újra a megoldáson gondolkodni. Ha „nem integrálható” szakvélemény lesz, a gyerek nem tud ebben a térségben megfelelő iskolához jutni. Ebben az esetben pedig vagy bentlakásos intézménybe kell mennie, vagy nevelőszülőkhöz, akik olyan településen élnek, ahol van megfelelő iskola. Ha „integrálható”, akkor az iskola nem tud mit kezdeni vele, és nyilván a magántanulói státusz lesz a vége. De akkor sem lesz több elérhető szakember, aki foglalkozna vele.

Kicsit elébe mentünk a történeteknek, és jeleztük: a kis faluban, ahol a tanodánk működik, van gyógypedagógus. Aki minden délelőtt foglalkozna vele, megfelelő szakértelemmel, egyéni fejlesztési program szerint. A féléves felülvizsgálatok pedig talán mutatnak majd annyi változást, hogy a kislány akár visszahelyezhető is lesz az osztálytársai közé. Nos, ez járható út volt.

A kislány maradhatott a családban, a fejlesztése megoldódott, az iskola fellélegzett, úgy tűnik, minden rendben van. A szülők nyilván nem látnak, nem értenek ebből az egészből semmit. Nekik az a fontos, hogy a gyerekük velük maradhat. A kislány megnyugodott, kialakult közötte és tanára között egy megbízható kapcsolat, amiben – a nagy szakmai kihívás ellenére – fejlődik a gyerek.

Rizikófaktort nyilván a tanoda fenntartása jelent. Amire az Igazgyöngy pályázati támogatást elfogadhatatlan indokokkal, de nem kapott. Most gyűjtésből és adományokból működik. Persze reménykedünk, hogy hosszú távon. Ami nemcsak ennek a kislánynak, hanem társainak is nélkülözhetetlen lenne.

Nos, az ilyen és az ehhez hasonló történetek miatt végképp nem értem, miért vagyunk mi, civilek ellenség. A józan ész sokkal inkább azt diktálná, hogy támogassanak bennünket, hiszen olyan problémákat oldunk meg, amire a rendszer képtelen. E helyett az „eltakarítás” a cél. A „sorosbérencek” között ott van az Igazgyöngy Alapítvány is. A bűnünk pedig mindössze annyi, hogy nyíltan merünk beszélni a problémákról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
--
2020.11.21.
A gyermekeknek joguk van a szeretetteljes élethez
Az ENSZ Közgyűlése 1959. november 20-án fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. A dokumentum megfogalmazta többek között az állampolgársághoz, a névhez, vagy az oktatáshoz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep