66. esélyegyenlőségi napló

Ahol nincs fogadókészség

Leszakadnak. Még jobban, ez most már nyilvánvaló. Ott is érzékeljük a romlást, ahol van tanulás, romlik az olvasási, számolási készség, mert még egy rossz iskola is többet adott, mint ez a távoktatás. Mert többször kellett naponta olvasni, számolni, nem úgy, mint most, a hetente egyszer visszaküldendő papír alapú feladatoknál.

De nincs mindenhol tanulás. Van, ahol hatodik hete semmi sincs. Iskolai szünetként megélt napok vannak. Egy dolog, hogy nincs meg hozzá a fizikai környezet, mert ahol hat-nyolc ember él egy légtérben, köztük mondjuk három hat év alatti, ott az iskolásoknak nem sok nyugodt tér jut az elmélyülésre. Másik dolog, hogy nincs digitális eszköz, a telefont elviszi magával a szülő a közmunkára, nem hagyja tán otthon, még elnyomkodják, nem mintha jelentene a tanulás szempontjából bármit is ez az eszköz. Nem tudják ugyanis tanulásra használni, se letölteni, se megoldani, se feltölteni, és azt sem tudja senki, mi az a Kréta. Sosem használták, számukra ismeretlen az azonosító kód fogalma is.

Telefonálni tudnak ezen, meg visszahívós sms-t küldeni, játszani és facebookozni. Cica-orrot tenni a szelfire. Az ügyesebbek élő videózni. De tanulni? Arra nincs tudás. Más meg nincs. Tablet, laptop, számítógép, semmi. Internet is annyi, amennyit a telefonon most kapnak.

Kapják hát a feladatokat papíron. Vagy postán, vagy kiszállítják az ebéddel. Egy hét múlva lehet visszaadni. De ha nem adják, akkor sem történik semmi. Nem szólnak rájuk, eltelik egy hét, kettő, három. Minek csinálnák? Csak kínlódás, először is, a felét sem értik, ami oda van írva, és nincs, aki elmagyarázza. A szülők sem tudják, nekik sem volt fényes időszak az életükben a tanulás, bagadozva olvasnak, és a szövegértésük is minimális. Meg egyébként is, kit érdekel?

Eddig sem foglalkoztak különösebben a gyerek tanulásával. Az iskola dolga megtanítani, bemegy, jó helyen van ott, tanul, ahogy tanul. „Én se voltam jobb, mégis itt vagyok” indokkal kívül marad a szülő az iskolán, nem érzi, hogy köze lenne hozzá. A gyerek sem érzi. Kötelező rossz. Be kell járni, nem maradhat otthon, mert ha sokat hiányzik, elvész a családi pótlék, és védelembe vétel is jöhet. Az meg kinek hiányzik?

A tanárok pedig már rég eszköztelenek ezekkel a gyerekekkel szemben. A túlélés lett a ki nem mondott pedagógiai cél, lehetőleg cirkusz nélkül. A tanulás, a „hozzáadott pedagógiai érték” már nem tud tartalommal megtöltődni, a sikerélmény csak azokban a pillanatokban villan fel, mikor személyes fejlesztés keretében sikerül megragadni valamit, ami láthatóan örömmel tölti el, és köze van a tananyaghoz. De ez nagyon ritka…, nem alakít ki olyan viszonyulást, ami akkor is működik, ha nem “face to face” a kapcsolat.

Nos, erre jött a járvány, a távoktatással. Nagy tükröt tart ez most, a digitális oktatás sikeresre kommunikált álomképével szemben is, de számomra az oktatáshoz való viszonyulás miatt is.

A gyerekek elérése, folyamatos tanulásra bírása ugyanis most a pedagógus személyes hatásán múlik. Az pedig, hogy a felmérések szerint a hátrányos helyzetű gyerekek harmada kiesik a távoktatásból (szerintem rosszabb a helyzet), nagyon jól mutatja, mekkora a baj.

Leveleket kapok, kétségbeesett pedagógusoktól, hogy mit csináljanak? Mert nem dolgoznak, nem csinálják a tanítványaik, pedig ők már mindent megpróbáltak, és azt hitték, menni fog, mert jóban voltak velük, de mégsem megy. Tulajdonképpen öröm az ilyen leveleket olvasni, mert olyan pedagógiai hozzáállást tükröz, ami nem adja fel. Mert sokan nem tipródnak már ilyesmin. Kiküldik a feladatot, ők megtették a magukét, ha nem küldi, hát nem küldi. Magára vessen. Ő tudja igazolni, hogy elküldte. A többi nem az ő dolga. Nem az ő felelőssége.

Az ilyen pedagógusok normál időben sem voltak olyan kapcsolatban a gyerekekkel, amiben bármilyen olyan elem lenne, amibe most kapaszkodni lehetne, bármelyik félnek. Ők letöltik a soron következő feladatot, nekik tök mindegy, hogy akinek az egyoldalas szövegfeldolgozást elküldi, nem tud megfelelően olvasni, pedig tudnia kellene, hiszen olvastatta órán, tudja, hogy bagadozott, és nem tudta visszamondani, mit olvas. De a feladat egyforma, megy hát neki is, majd elolvassa neki valaki, biztos nem az anyja, mert az sem tud olvasni.

Szóval, szükség lenne arra, hogy most az adatok megmutassák, milyen iskolák vannak az országban. Hiteles adatokat kellene kapni, és azokat elemezni. Kiderülne – többek között – a szegregált iskolák eredménytelensége. A pedagógusok kompetenciáinak szintje. Mert itt is van, akihez sok feladat kerül vissza, és olyan is, akihez alig. Az, hogy a központi tankönyvek feladatai sok gyerek számára nem értelmezhetők. Az, hogy az alapkészségek megfelelő szintje nélkül nincsenek tantárgyi ismeretek felvételére alkalmas helyzetek. Az, hogy gyerekeknek ma nincs köze az iskolákhoz, és a hiba nemcsak az ő készülékükben van. Kiderülne, hogy a pedagógusoknak fogalmuk sincs arról a közegről, ahol ezek a gyerekek élnek, s a szülői hátteret sem ismerik.

Kiderülne, hogy ezeket a gyerekeket már rég elvesztették.

Még jóval a járvány, a távoktatás előtt.

Mi lesz velük? Van-e stratégia arra, hogyan pótoljuk ezeket a hónapokat?

Vagy arra, hogyan változtassunk az iskolán annak érdekében, hogy végre betöltsön esélykiegyenlítő funkciókat is?

L. Ritók Nóra