Valamikor, amikor az iskolát megalapítottam, azt hittem, függetleníteni tudom magam a politikától. Ezt hinni persze, ma már tudom, hülyeség volt. Bár akkor még, 12 évvel ezelőtt voltak olyan jegyek, amelyek azt mutatták, lehet a szakma mentén is működni. Hogy nem írja ezt felül a politikai lojalitás.
Aztán változott minden, változott a helyzet, a légkör, a politika, és szinte észrevétlenül lett ellenséggé a másik. Mindkét oldalon. Még akkor is hittem, hogy mint civil szervezet és mint iskola is távol tudom tartani magam és magunk ettől, ahogy azt a törvény is előírja. Én csak a szakmát akartam, akartam jól csinálni, a gyerekekért dolgozva. Aztán, ahogy romlott minden, romlott még ez is tovább. És az ember, ha a szakmát, a gyerekeket nézi, óhatatlan, hogy kritikát fogalmaz meg. Ám a kritika a mindenkor regnáló kormány felé veszélyes terep. Mert az, aki kritizál, az a másik oldalhoz tartozik. Nyilván.
Most nincs figyelembe vett, szakmai alapon történő kritika. Vagyis van, de az megítéltetik. És ez után természetesen nem vehető figyelembe. Mert ha kritika van, az csak a posztkommunistáké lehet.
Az a baj, hogy én nem akarok a baloldallal sem azonosulni. Nem vagyok posztkommunista sem. Én csak a szakmát akarom jobbá tenni. De ma a jobbá tétel szándéka csak a regnáló kormány elképzeléseivel egybeeső szándék lehet. Aki ennek ellentmond, az ellenség.
Érthetetlen. Sokan mondják, jobb hallgatni. Főleg nekem, mikor bizonytalan a helyzetünk, nem tudni, mi lesz az alapítványi művészeti iskolák sorsa. Az elfogadott törvény nem sok jót ígér. Próbálok mérleget készíteni magamban. Mit akarok, és mi az, ami vállalhatatlan.
Nagyon nehéz. „Minek küzdesz? Semmi értelme…csak megjegyezteted magad…” – mondja egy ismerős. Igen, ez a megjegyeztetés…azt hiszem, ez a legrosszabb. Mert ebben benne van a bosszúállás lehetősége is. Hogy jöhet egy olyan idő, amikor a megjegyeztetettek, a listára kerültek elszámoltattatnak. Még mindig próbálom azt hinni, hogy nem történhet ilyesmi.
Álmatlan éjszakák, vívódás önmagammal. Az egyik hang: szólj, kiabálj, kell, muszáj, mert látod, mennyit romolhat a helyzet. Látod, hogy visszafelé megyünk. A másik: kussolj, mert túl sokan függenek tőled. A saját véleményed miatt nem lehetetlenítheted el a kollégáidat, és a támogatott családokat. Túl sokan vannak. És megélted már, hogyha rajtad nem találtak fogást, kerestek azokon, akikért harcoltál.
Nézek persze körbe is, ki, mit csinál. A többség hallgat. Leginkább kivár. Bedugja a fülét, nem hall, nem is akar hallani semmit, elkapja a szemét, ha bele akarok nézni. De van olyan is, ahol még a gyerekek pólója is narancssárga. A megfelelés jegyében mindent….. Van, aki nem is követi a történéseket. Belefásult. Belefásultan vezet iskolát. Paradoxon. Más láthatatlan utakon próbálkozik. Lehet, a suliért ez is beleférne. Erre ott a másik dilemma: az ügyért harcolj, vagy magadért? Ma a „csak magadért” megfelelőbbnek látszik. És ahhoz nem kell nyilvánosság.
Azt hiszem, ez a legelkeserítőbb. Ahogy az ügy lassan személyes túlélésekké válik. És ebben a kusza megfelelésben, ügyeskedésben eltűnik a jó és a rossz, a vállalható és a vállalhatatlan, innen elindulhat a másik rossz helyzetbe hozása bárhogy, csak azért, hogy te boldogulhass.
Próbálom keresni magamban a lelkes iskolalapítót, az állandóan innoválót, bíztatva magam, hogy annyi visszajelzést kaptam, jól csinálom…de nem megy. Lassan felőrlődöm az erkölcsi kérdéseken való tipródásban, félek, elveszítem a hitem a jogkövető magatartásban, és lassan elveszítem a szakmában is.
Mert felülírja mindezt a mindenkinek előírt új törvény, ami ellen minden porcikám tiltakozik, amit szakmailag tarthatatlannak tartok, mert azt, amiért dolgoztam eddig, a gyerekszerető, az esélyteremtő, a művészettel nevelő, a világnézetileg semleges pedagógiát nem találom a kötelezettségekben.
Drága Nóra!
Én ezen dimenziók mentén adtam fel azt, amire óvodás korom óta készültem, akartam. Pontokba lehet szedni a stációkat. Olyan, mint egy utolsó ima azért, azokért, akik miatt csináltuk, megtalálva benne magunkat, mindig is magunkat találva meg és a végén már senkit sem találtunk benne, csak azokat, akikért kitaláltuk.
Iszonyú a magunkra maradás érzése. A félelem érzése a kollégák létbizonytalansága, az elvek feladása a biztonságért, a szabadság megszűnt. Nem most, dehogy. Csak voltak foszlányok, amikbe még a Valakik, mint TE erőt próbáltak közvetíteni: nekünk. Én ezért, ma is hálás vagyok. A politika nekem az embertelenséget jelenti. Én elvesztem benne. Én, nagyon kicsi helyen, de nagyon. Mégis bizakodom. Ez a hit, máshol, ugyanazoknak kell, hogy nyisson új kaput. Így akarom érezni, ezt akarom hinni.
támadj föl újra, higyj, vagyunk még, alul. De nekik akikért csináljuk tudják: érdemes , egy érintéssel részükről is tudom, hogy nekik számítunk, számítanak ránk. megélni belőle, sajnos nem lehet. életbe lehet tartani embereket ezzel? nem, csak reményt adhatunk, hogy a hozzád hasonlók még nem adták fel. Drága Nóra, Soha ne add fel!
Igen, Csilla, azt hiszem, már csak egymás támogatása, életben tartása marad. Kérdés, hogy ez mire elég, meddig….Kívülállók lettünk, kirekesztettek, akikkel csak úgy megtörténnek a dolgok, akikkel csak úgy megtesznek dolgokat, akiket rákényszerítenek arra, ami ellentétes mindazzal, amiben hittek, amit tanultak, minden erőfeszítésünk ellenére, és tipródunk, nem magunkért, hanem azokért, akiknek már csak mi vagyunk. Szomorú. De még mindig inkább őrjítőnek látom. És ez egy fokkal jobb talán. Mert ez még nem beletörődés. Bár ki tudja, melyik a jobb….
Kedves Nóra ennyire igaz, éppen ezért olyan nehéz megszólalni. Igyekszünk túlélni, erőt merítve egymásból. De hát így élünk lassan évtized óta, nem? És még mindig a gyerekekért, egymásért, mert másra nem számíthatunk. Magadért te sem tudtál sosem harcolni – hiszem, meg sem fordult a fejedben, másképpen most te sem ott lennél és nem az, aki, nem azokat a mindennapos harcokat vívnád, amiket vívsz és egészen más problémáid lennének, mint most.
Lám, mi itt (ott) végezzük, együtt velük, mert nélkülük nem lehet. Mert a kölyköket otthagyni nem lehet…
Egyrészt jó, hogy ti is így látjátok, másrészt elkeserítő, hogy ti is így látjátok. Persze, nem lehet abbahagyni…ha meg tudnám tenni, valószínűleg nem emészteném magam ilyen gondolatokkal.
Csak rémes, hogy mi minden mehetne jól, ha…
Sajnos nagyon igaz amit a cikk is állít: az emberek félnek, nem mernek szólni, mert aki kritikusan szól azt ellenségnek tekintik a felelős politikusok (mert nekik is van félnivalójuk). Így eltűnik a szakmaiság, a szolidaritás, az együttérzés. A kritikus hangok elnémítása pedig óriási károkat okoz, mert kiiktatja a társadalom természetes immunrendszerét. Politikusaink még a rendszerváltás előtt jártak iskolába, ahol akkor nem ismerhették meg a ”pozitív attitűd” fogalmát, a riogatások, tiltások, büntetések helyett pozitív példákkal, biztatással való nevelést, ahogy a konszenzus gyakorlatának elsajátítását segítő kooperatív nevelésben sem volt részük.
Azért minden rosszban van valami jó is: hála az internetnek a hasonlóan gondolkodók hálózatai megerősödnek, ami új megoldásokhoz vezethet.
Ha nem akarjuk feladni szakmai céljainkat és önbecsülésünket pláne nem, akkor új lehetőségeket, új formákat kell keresni. ha nem megy úgy mint eddig, hát másként kell csináljuk – azt amiben hiszünk!
Kedves Nora!
Nagyon szoritunk neked!
Hidd el, hogy sokan vannak, akik nem szoktak meg a kommentezgetest, mert nem akarnak tul okosnak latszani. Talan mindenkinek uj strategiat kell kitalania az uj helyzethez.
2023.03.30. Nagyon leszakadtak a magyar kistelepüléseken élők digitális képességei
Az Eurostat friss adatai szerint az Európai Unió 16-74 év közötti lakosainak csak a bő negyede rendelkezik az alapvetőnél magasabb digitális kompetenciákkal. A nagyvárosokban ez az arány 33... (Forrás: g7.hu)
2023.03.23. AZ ORSZÁGOS KÖZNEVELÉSI TANÁCS MŰKÖDÉSÉNEK ÉS ÚJJÁVÁLASZTÁSÁNAK ANOMÁLIÁI
Korábban beszámoltunk róla, hogy egy nyílt levéllel kerestük meg az Országos Köznevelési Tanács civil szervezeti képviselőit (OKNT), mivel mandátuma lejárt, de a pedagógus civil szervezeteket... (Forrás: ckpinfo)
Senkinek nincs véleménye? Ennyire igaz, vagy ennyire nem, amit írtam?
Drága Nóra!
Én ezen dimenziók mentén adtam fel azt, amire óvodás korom óta készültem, akartam. Pontokba lehet szedni a stációkat. Olyan, mint egy utolsó ima azért, azokért, akik miatt csináltuk, megtalálva benne magunkat, mindig is magunkat találva meg és a végén már senkit sem találtunk benne, csak azokat, akikért kitaláltuk.
Iszonyú a magunkra maradás érzése. A félelem érzése a kollégák létbizonytalansága, az elvek feladása a biztonságért, a szabadság megszűnt. Nem most, dehogy. Csak voltak foszlányok, amikbe még a Valakik, mint TE erőt próbáltak közvetíteni: nekünk. Én ezért, ma is hálás vagyok. A politika nekem az embertelenséget jelenti. Én elvesztem benne. Én, nagyon kicsi helyen, de nagyon. Mégis bizakodom. Ez a hit, máshol, ugyanazoknak kell, hogy nyisson új kaput. Így akarom érezni, ezt akarom hinni.
támadj föl újra, higyj, vagyunk még, alul. De nekik akikért csináljuk tudják: érdemes , egy érintéssel részükről is tudom, hogy nekik számítunk, számítanak ránk. megélni belőle, sajnos nem lehet. életbe lehet tartani embereket ezzel? nem, csak reményt adhatunk, hogy a hozzád hasonlók még nem adták fel. Drága Nóra, Soha ne add fel!
Igen, Csilla, azt hiszem, már csak egymás támogatása, életben tartása marad. Kérdés, hogy ez mire elég, meddig….Kívülállók lettünk, kirekesztettek, akikkel csak úgy megtörténnek a dolgok, akikkel csak úgy megtesznek dolgokat, akiket rákényszerítenek arra, ami ellentétes mindazzal, amiben hittek, amit tanultak, minden erőfeszítésünk ellenére, és tipródunk, nem magunkért, hanem azokért, akiknek már csak mi vagyunk. Szomorú. De még mindig inkább őrjítőnek látom. És ez egy fokkal jobb talán. Mert ez még nem beletörődés. Bár ki tudja, melyik a jobb….
Szerintem se add fel!
Gyuri
Kedves Nóra ennyire igaz, éppen ezért olyan nehéz megszólalni. Igyekszünk túlélni, erőt merítve egymásból. De hát így élünk lassan évtized óta, nem? És még mindig a gyerekekért, egymásért, mert másra nem számíthatunk. Magadért te sem tudtál sosem harcolni – hiszem, meg sem fordult a fejedben, másképpen most te sem ott lennél és nem az, aki, nem azokat a mindennapos harcokat vívnád, amiket vívsz és egészen más problémáid lennének, mint most.
Lám, mi itt (ott) végezzük, együtt velük, mert nélkülük nem lehet. Mert a kölyköket otthagyni nem lehet…
Egyrészt jó, hogy ti is így látjátok, másrészt elkeserítő, hogy ti is így látjátok. Persze, nem lehet abbahagyni…ha meg tudnám tenni, valószínűleg nem emészteném magam ilyen gondolatokkal.
Csak rémes, hogy mi minden mehetne jól, ha…
Sajnos nagyon igaz amit a cikk is állít: az emberek félnek, nem mernek szólni, mert aki kritikusan szól azt ellenségnek tekintik a felelős politikusok (mert nekik is van félnivalójuk). Így eltűnik a szakmaiság, a szolidaritás, az együttérzés. A kritikus hangok elnémítása pedig óriási károkat okoz, mert kiiktatja a társadalom természetes immunrendszerét. Politikusaink még a rendszerváltás előtt jártak iskolába, ahol akkor nem ismerhették meg a ”pozitív attitűd” fogalmát, a riogatások, tiltások, büntetések helyett pozitív példákkal, biztatással való nevelést, ahogy a konszenzus gyakorlatának elsajátítását segítő kooperatív nevelésben sem volt részük.
Azért minden rosszban van valami jó is: hála az internetnek a hasonlóan gondolkodók hálózatai megerősödnek, ami új megoldásokhoz vezethet.
Ha nem akarjuk feladni szakmai céljainkat és önbecsülésünket pláne nem, akkor új lehetőségeket, új formákat kell keresni. ha nem megy úgy mint eddig, hát másként kell csináljuk – azt amiben hiszünk!
Kedves Nora!
Nagyon szoritunk neked!
Hidd el, hogy sokan vannak, akik nem szoktak meg a kommentezgetest, mert nem akarnak tul okosnak latszani. Talan mindenkinek uj strategiat kell kitalania az uj helyzethez.
Kedves Nóra!
Logopédus-gyógypedagógus vagyok Budapesten.Ha bármikor bármiben segíteni tudnék,értesíts.Drukkolok magunknak..