9 üzenet

1. csilla szerint:

   2010.10.30. - 17:33

   Nagyon jó a kérdés!
   Még hányat? Sőt eddig hányat tett tönkre? És mi van azokkal, akik nem csinálnak ilyen nagy tüneteket a külvilág felé? Némán szenvednek csak, és a titkaikat soha senki nem is észleli! Ebben dolgozom, de a terepen végzett munkám során sem mindig lehet észlelni az igazi családi meghatározottságot.
   De sokat utazom vonattal. Ezen utazásaim során gyakran kapok szeletet egy-egy család életéből: a peronon állva, a fülkében, váróteremben. Az a fajta kommunikáció: beszéd, gesztus, mimika, mozdulatsorok egy milliőt vetítenek elém. Elborzaszt már csak az is, amikor egy göndörfürtű 4-5 éves kislány Márianosztráról énekel, gyönyörű hangon. biztos, hogy nem az óvodában tanulta, de akkor milyen lehet az otthoni szocializáció. Mi az érték, mi még az elfogadott magatartás az ilyen családoknál? Mi lehet vajon az, ami már nem? Igen, jó lenne erre valami nagyon jó eszközt találni! Igen a szegénység csökkentését, a kiábrándultságból a jövőbe vetett hitet visszaadni. A szegénységi csapdákat kikerülő megoldásokat kitalálni. A szegénységi kultúrát fel kellene számolni! Az iskolarendszer és a nagyon laza szociális háló ehhez gyenge és több helyen lyukas is.

   Válasz
2. L. Ritók Nóra szerint:

   2010.10.31. - 12:16

   Nemrég azt kérdezte tőlem valaki, akivel már jó ideje ismerjük egymást, hogy nem unom még, hogy ennyi éven át beszélek a gyermekszegénységről, a "lyukas hálóról" ahogy írod, Csilla. És, hogy van e eredménye, értelme, mert változás nem nagyon látszik…
   Hát tényleg nem sok. A döntéshozók szintjén semmi, a szakma szintjén a hasonló problémákkal küzdőkkel való együttgondolkodásban igen (bár mire megyünk vele?), és némi társadalmi figyelemfelhívásban, odafordulásban, segítőkészségben igen.
   Az a baj, hogy a pozitív változások a tüneti kezelésre, megerősítésre fókuszálhatnak, ami persze az egyén szintjén nagyon fontos, de az okokat nem szünteti meg.
   Jó lenne, ha ezen a szinten is változhatna valami. De hogyan? Mikor tudjuk végre elkezdeni a lyukak befoltozását?

   Válasz
3. csilla szerint:

   2010.10.31. - 16:15

   Nem is értem hogyan lehetne megunni. Elkeseredni, bosszankodni azt lehet. Együttérezni, érezni a tehetetlenséget, azt lehet. Beleunni a papírmunkába, a módszertani fölösleges adminisztratív intézkedésekbe, azt lehet. Magyarázkodni olyan személyeknek, akik a szakmai hierarchiában fölöttem állnak és számukra rém egyszerű minden papírból, amit én ÚTÁLOK: na ezt unom! Sőt unom a kompetenciahatáromat és azt is, hogy mások ebben a rendszerben nem is biztos, hogy ismerik a sajátjukat.
   Azt hiszem az én szakmám is erős megújításra szorul, de legtöbbször adminisztratíve és szankcionálva újítanak itt, na ezt is unom!

   Válasz
4. terepmunkás szerint:

   2010.10.31. - 18:02

   A kérdés az, hogy van-e ma az országban olyan intézmény,egyesület, alapívány aki-ami (állami vagy más) felkészült, és megvannak az eszközei, hogy ennek a tininek a problémáit felismerje, s megtalálja a számára kivezető utat.És persze nem mellékesen, akar is tenni ezért a lányért.

   Válasz
5. csilla szerint:

   2010.10.31. - 22:00

   Igen minden élet drága és mindent meg is kell tenni egyért is,amit csak tudunk. De: én hasonlót tudnék írni egy fiúról. ezek csak azért tűnnek egyedinek, mert ritkán publikáltak. Szerintem a gyermek szocializációja már prenatálisan megkezdődik. Ha van is közösség, aki segíteni akar, de hány helyen legyen egyszerre? és folyamatosan? honnan találnak erre forrást? Vagy program szerűen pályázati pénzekből, amiknek soha sincs kifutása?
   Intézmény, egyesület: hová gondozod vissza, vagy elszakítod teljesen a gyökereitől? Nem is tudom mire gondolsz.

   Válasz
6. terepmunkás szerint:

   2010.11.01. - 07:44

   Arra, hogy a nincs biztosan nem megoldás.Arra, hogy az általam is olyan sokszor emlegetett "felteszem a kezem" kihátrálás. Arra, hogy talán nem minden bentlakásos nevelőintézet kriminalizált. Arra, hogy vannak közöttük jók. Kisközösségekre, akik súlyosabb – mondjuk drogfüggő fiatalokat is kihúznak a zsákutcákból. Elkötelezett és remekül dolgozó nevelőszülőkre. Arra, hogy 14 évesen a szocializáció már valóban aligha alakítható, de az életből még hátravan sok-sok évtized. Ilyenekre gondolok.

   Válasz
7. csilla szerint:

   2010.11.01. - 14:33

   Igaz: nem megoldás nincs és hátra is van még sok-sok évtized, csak illetékesség van a nevelőintézetbe bekerülés jogcímén és még régiókon belül is fehér foltok kisközösségek és nevelőszülők terén.

   Válasz
8. István szerint:

   2010.11.22. - 10:09

   Tisztelt Ritók Nóra Asszony,

   a nyomorszéle blogot szoktam olvasgatni, annak alapján találtam ide.

   Eddigi írásaival kapcsolatban szeretném kifejezni, hogy minden tiszteletem az öné, hogy egy ilyen témát felvállal, amihez képest Don Quijote harca egy eredményes, határidő előtt lezárható projektnek tűnik.

   Még egyszer: maximális tiszteletem, és kívánok önnek ehhez a harchoz erőt, kitartást és sok támogatót.

   Válasz
9. L. Ritók Nóra szerint:

   2010.11.22. - 19:48

   Kedves István, köszönöm a megerősítést, és ezt a remek hasonlatot is…ha megengedi elraktározom magamban, és alkalomadtán használom…
   Sokszor én is így érzem, de aztán mindig továbblendít valami. Muszáj csinálnom. Nem tudok kívül maradni.
   Kérem írjon néha, és ossza meg velem a véleményét, akár itt, akár a blog levelezésében.

   Válasz