41. esélyegyenlőségi napló

Egy héttel az iskolakezdés előtt

Már sokszor gondoltam arra, hogy rossz döntés volt a közoktatás területén elhelyezkedni. Alapítványi fenntartás, művészetoktatás, integráció….nem a legígéretesebb fogalmak manapság. Lassan mazochistának érzem magam. És ez az érzés csak fokozódik, ha a szeptemberi iskolakezdésre gondolok.

Persze bizonytalanság volt eddig is, leginkább a pénzhiány miatt, de a helyzetet nehezíti most az új rendszerhez való alkalmazkodás. Amit egyre képtelenebbnek látok. Persze közben meg hallom a beszédeket, hogy minden rendben. Nincs probléma sehol. Olyan érzésem van, mintha a háztető csinosítgatásával lennének elfoglalva a döntéshozók, miközben az alap is inog, és a tartófalak is hiányoznak.

Nem egyszerű most egyetlen intézményvezetőnek sem, azoknak sem, akik már tavaly hozzáigazíttattak az új rendszerhez. Ők sem tudnak túl sokat a jövőről. Ám az alapítványi iskoláknál, ha az még művészeti iskola is, sőt, ahol sok a hátrányos helyzetű gyerek, nos, azt hiszem, a helyzet még kacifántosabb.

Nem látom pl. a finanszírozásunkat. A támogatásunkról októberre lesz döntés, a szeptemberben kezdődő iskolaévben. A hátrányos helyzetű gyerekek térítési díj hiánya miatt keletkező költségvetési rés pótlása nálunk, az Igazgyöngyben ugyan egyedi támogatással megoldódott, de sok, hasonló iskola nem fogja majd felvenni a HH gyerekeket, mert nem tudnak fizetni. Egyenlő hozzáférés? Esélyegyenlőség? Már nem részei az új köznevelési fogalomtárnak.

Hallani azt is, hogy bértámogatást kapunk mi is. Ez jó lenne, mert így feltehetően az életpályamodell is érintene bennünket, de nem látok eddigi tapasztalatom alapján olyan sablont, ami egységesen alkalmazható lenne a művészetoktatás szerteágazó tanszaki és települési meghatározói esetében. Mert a kistelepüléseken nem lehet létszámot maximalizálni, ott öttel kevesebb gyerekkel is indítani kell a képzést, és akkor még nem beszéltünk a tanszakválasztásokról. Nálunk a rendszer, épp a korábban megszigorított szaktanári képzettségek előírásai miatt sem olyan átjárható, mint ahogy azt gondolnák.

Nincs külön szabályozás a mi sajátos iskolatípusunkra, egy kalap alatt vagyunk az általános iskolákkal. Ez eddig is számtalan illeszkedési zavart okozott, ami most még bonyolódik. Nem tudni például,. hogy mit csinálunk majd 32 órában a művészeti iskolában. A művészeti iskolák zöme egy székhellyel, és több telephellyel rendelkezik, így fedünk le kis falvakat is, elérhetővé téve a képzést minden gyerek számára. A 32 órás bent tartózkodás ránk is vonatkozik. Az eredeti cél ezzel az volt, hogy a gyerekek az egész napos iskolarendszerben végig felügyelet alatt legyenek, ám a mi gyerekeink már „foglaltak”, az általános iskolában. Az ottani tanárok tanórákon túli felügyeletével. Tehát, ha egy telephelyen külön iskolaépülete van a művészeti sulinak, kimehetnek oda a tanárok, de ott, ugye, akkor nincsenek gyerek, hiszen ők a saját általános iskolájukban vannak. Viccesebb, ha az általános iskola épületeiben van a művészeti képzés, mert akkor bekérezkedhetnek az óráik teljesítése fölötti óraszámra az alapítványi művészetis tanárok oda, hiszen ott vannak a gyerekek, és osztozhatnak velük az általános iskolás tanárokkal. Az, hogy ez mi alapján, hogyan történik majd, azt nem tudja senki. Vagy, mondjuk, az is lehetőség, hogy bent maradnak a tanárok ezekre az órákra a székhelyen, és gyerek nélküli adminisztrációs feladatokat végeznek. Ennek meg mi értelme van? De bent lenni muszáj lesz, hallom, már megvannak az ellenőrök is, akik majd ellenőrzik.

Persze azt sem látom, milyen órarendet tudunk majd illeszteni az általános iskolákhoz. Alkalmazkodnunk kell az ő óraszervezéseikhez, hiszen mi csak a szabad sávra tervezhetünk. De jelenleg még az iskolák sem tudják, milyen órarendjük lesz. Így nem látjuk, mihez kell alkalmazkodnunk, pedig a tanévkezdésünk időpontja azonos. És persze azt már tudjuk, hogy a szabad sávból is csak szülői engedéllyel lehet elvinni a gyereket. Aki azonban ezt nem érti, nem látja, és nincs érdekérvényesítő képessége sem, az marad az iskolában. Nem kell sokat gondolkodnunk, hogy rájöjjünk, melyik társadalmi csoport gyerekei maradnak majd ott, és ki a plusz lehetőségekből.

Sok gyerekünk hosszabbította meg a tanulói jogviszonyát az előző tanév végén. Most nem tudunk mit mondani nekik.

Azt hiszem, a most érvényben levő határidők tarthatatlanok lesznek. Vagy hazudnunk kell. Mert a jelenlegi szabályoknak képtelenség megfelelni. Az olyan törvény azonban rossz, amiről eleve tudjuk, hogy csak hazugsággal lehet betartani. Ezekre az alapokra csakis hazug építmény emelhető.

Hát így állunk ezzel a „soha nem látott biztonsággal”, amit a minisztérium nemrégiben vizionált az alapítványi szférának. „Csak” azt nem tudjuk, mikor, hol és mennyiből fogunk dolgozni.

És a gyerek ott áll ebben a kuszaságban. Igaz, ő semmit sem ért az egészből. Csak várja, hogy jó dolgok történjenek vele. Mert azt hallotta, az iskola jó hely.

A baj, hogy ebben már ő a legkevésbé fontos. Pedig állítólag érte van az egész.

Nem történhetett volna ez másképp?

L. Ritók Nóra