42. esélyegyenlőségi napló

Eszköztelenül

Ritkán mondom azt, hogy nincs tovább. Hogy ötletem sincs, mit lehetne tenni. Talán tudomásul kellene vennem, hogy nem lehet mindenkit megváltoztatni. Hogy el kellene engednem a problémát. Mert nincs eszköz, sehol, ami megfelelő megoldást adna.

A családdal évek óta küzdünk. Eredmény minimális és az is csak átmeneti. Már a közösség is kéri, hagyjam őket. Hogy kútba dobott minden, amivel segítjük őket. Semmi változást nem hoz. Törődjek azokkal, akiknél megtérül a befektetett energia.

Szerencsére nincsenek sokan az ilyen típusú családok. És nehéz lemondani róluk, ha gyerekeik vannak. Meg egyébként is ott vannak, a településen, nem lehet levegőnek nézni őket.

Az asszony tizenegyet szült, kettőt elveszítettek, és a kilencből egy sincs, akinek az élete ne teljes csődtömeg lenne. Nincs befejezett iskola egyik felnőttnél sem, még analfabéta is akad köztük, akinek két osztály elvégzése után sem sikerült megtanulnia írni-olvasni, a másik többnyire börtönben van, minket is meglopott már, a harmadik öt osztállyal, tizenhét évesen egy abortusz után teng-leng céltalanul, és a többi sem tanult, a gyerekeivel van mind otthon, szülve újabbakat, sorban, ahogy az évek telnek. A kicsik, akik még általános iskolás korúak, nos, ők sem kecsegtetnek azzal, hogy megtörnék a sort, minden igyekezetünk ellenére.

A legkisebb, az elsős, már az első héten beírást hoz. Nem vagyunk meglepve, próbáltuk mi is fejleszteni, minimális figyelemkoncentrációval, és jó adag magatartászavarral indult neki az iskolának. Szókincse hiányos, ami van, az is bővelkedik olyan kifejezésekben, amelyek nem iskolai közösségbe valók. Persze sokat fejlődött, a hátrányai kompenzálhatók lennének. A következő kétszer járta az elsőt, ennek ellenére még ő működik a legjobban, egyelőre kezelhető konfliktusokkal. Aki korban követi, az a lány, kész veszedelem. Mindenkibe beleköt, a soron, ahol élnek, képes nekimenni a felnőtteknek is. Káromkodásban mindenkin túl tesz, nincs semmi gátlás benne, senki és semmi iránt. Pedig képességei alapján lehetne más is, eszes, ha figyel, szép eredményei vannak, de ezek ritka pillanatok, különös érzékkel bántja, bosszantja a körülötte élőket, a legfájóbb dolgaikat teszi nevetségessé, nem kímélve sem az iskolatársait, sem az anyját.

A sorban következő fiú, sajátos nevelési igényű. Túlmozgásos, képtelen figyelni. Olvasni alig tud. Pedig lassan befejezi az általánost. A magatartása rémes. Sokat hiányzik, szót senkinek nem fogad. Öntörvényű. Kibírhatatlanul.

Már mindannyian voltak kiemelve, állami gondozásba, majd visszahelyezve a családba. Mindkettőt az anyjuk kérésére.

Mindig azt mondom, a gyerek nem tehet róla, hova születik. És olyanná válik, amit az otthon ad neki. Ezekkel a hatásokkal szemben az iskola tehetetlen. Ez itt is nyilvánvaló. Az apa analfabéta, nem dolgozott soha, leginkább gyűjtögetésből, vasazásból szedi össze azt, amiből változó mértékben jut a családnak, többnyire lecsurog a torkán. Nem sok pillanat volt, hogy ne éreztem volna rajta, hogy ivott. Az alkohol mértéke határozza meg a kötözködését. Néha nem lehet megmaradni mellette. Az anya állami gondozott volt, onnan szökött ki a párja mellé, akit azért néha itthon hagy, gyerekestől, mindenestől, és elmegy egy-két hétre máshoz, másfele. Fogalma sincs arról, mi a háztartás,hogy kell azt vezetni. A mosás ritka náluk, leginkább eldobja a ruhát, ha már nagyon piszkos, tudja, úgysem nézzük el a mezítlábas, vagy meztelen gyereket.
Az aprócska házban, amibe beköltöztek, szinte csak a mi felügyeletünk, segítségünk hatására van néha rend. Egyébként leírhatatlan a szemét. Ami vonzza az élősködőket.

A nyárom féregirtást végeztünk, mert a patkányoktól már nem lehetett meglenni. Szinte folyamatosan kell ezzel foglalkoznunk, hiszen ott vannak, a ház körüli kupacok alatt, a szemétben, amit benőtt már a gaz. A házat megjavítottuk, mert már életveszélyes volt. Villanyt kaptak, bútorokat, tűzhelyet, edényeket, ruhákat. Gyakorlatilag mindennel elláttuk őket. De tudom, hamarosan újra lelaknak mindent. És újra kérik majd, hogy segítsünk, mert nem tudják megoldani a gondjaikat.

Közben, amit átadnak, átörökítenek a gyerekeiknek, ugyanaz, ahogy ők élnek. A mocskos beszéd, egymás alázása, bűnözés, kosz, tanulatlanság, hanyagság, munka pedig, vagy erőfeszítés bármiért, az soha.

És a lánc nem szakad meg. Már ott egy lány, a börtönben levő fiú párja, kérdezem, hány éves, mondja, tizenhét, de kétlem, domborodó pocakjára kérdezek, mire mondja, talán négy hónapos, nem tudja, még nem volt orvosnál.

Náluk vagyok. A házfelújítás utáni feltételekről szeretnék beszélni velük. Hogy hátha sikerülne tartóssá tenni az állapotot. Ám nem sikerül. A fiú ugyanis beszól az anyjának: Szo… le, te g… k…va. Nem kapok levegőt… Hogy beszélsz az anyáddal? – kérdezem dühösen. Így.- mondja vigyorogva. Próbálok hatni rá, de közli, hogy nem érdekli amit mondok, nem jön a programjainkra sem, pimaszul aláz mindannyiunkat, és ott vagyok, teljesen eszköztelenül, már csak az anyját fékezem, hiszen már kezdi, hogy te szemétláda, elvitetlek… és akkor rádöbbenek, hogy semmit sem tehetek, nem bírom megállítani, megszakítani ezt az ördögi kört, így nőnek fel, bele ebbe a mocsokba, a bűnbe, átörökítve azt, amit a szüleiktől hoznak, és átadják majd a gyerekeiknek.

És én tehetetlen vagyok.

Ki ad megoldást? Talán ezzel kezd majd valamit a nagy központosítás?

L. Ritók Nóra