44. esélyegyenlőségi napló

Álproblémák? Tényleg?

Próbálom elfogadni az állítást, amit a nyilatkozatban olvasok, hogy álproblémákba kapaszkodom, hazudok (vagy legalábbis amit tapasztalok, mondok, nem felel meg a valóságnak), és szakmailag még alapvetően sem felelek meg ennek a mostani trendnek. No persze nem egyedül, mindenki ebben a kategóriában van most, aki azt meri mondani, hogy nincs jól így. Próbálom elfogadni, mást nem nagyon tehetek, de akkor sem értem. Tudom, most nem lenne szabad nem érteni sem, gondolom, lesz is bajom majd a minősítésnél, már előre félek, hogy nem fogok megfelelni ezzel a hozzáállással. Mert túl erős bennem a kétkedés képessége. Mert mindig azon agyalok, nem lehetne-e másképp, nem lehetne-e jobban. Ahelyett, hogy elfogadnám: ez így jó. És kész. Majd megmondják, hogy kell. A miérteken meg ne törjem a fejem. Könnyebb lenne nekem is, tudom. De nem megy.

Próbálom megérteni, mit értek félre, miért nem azt látom magam körül, amit látnom kellene, amit azok látnak jól, akik nem itt vannak. De nem bírom. Egyre zavarosabb az egész.

Nem értem például, hogy miután az összes mozgásteret elvették az iskoláktól, nincs már döntési helyzet semmiben, akkor most mi az a levél? Az, amit a PISA tesztek után kaptak az iskolafenntartók. Hogy dolgozzanak ki tervet az eredmények javítására. Hogy most már aztán találjanak ki valamit. Sürgősen.

Azért nem értem, mert eddig azt kellett megértenünk, hogy ők tudnak mindent, a döntéshozók, mi nem tudhatunk jól semmit, és nem is szabad tenni semmit, mindenre meg kell várni a nagy rábólintást. Még, ha az hónapokba telik is. Eddig azt próbálták megértetni mindenkivel, hogy csak végrehajtani kell, nem gondolkodni, nem kérdezni, na, azt meg pláne nem.  A kritizálás meg egyenesen ostobaság. Nem szóltunk hát, amikor hetente változtak a szabályok, amihez igazodnunk kellett. Némán dolgoztuk harmadjára is át a dokumentumokat, csendben próbálva keresni valakit, aki tudja, hogy kell.

Nyilván fel sem kellene, hogy merüljön az emberben semmi, pl. a  KLIK-kel kapcsolatban.  Eddig mindenáron centralizáltak, minden szakmai hang ellenére, most meg felmerül a decentralizálás ötlete?  Szóval, érthetetlen nekem ez a „bekeményítek, aztán, ha nem megy, akkor meg az ellenkezőjét mondom” magatartás, amit egyébként még elfogadhatnék, hiszen emberek vagyunk, hozunk mindannyian rossz döntéseket, de nem így… Mert az, hogy ezt még úgy kommunikálják, hogy ebben semmi, de semmi kétkedés nincs a részükről, sikerként élik meg ezt is, az azért több,  mint furcsa. Nyilván, egy hibás döntés beismerése ezen a szinten következményekkel járhat, de így meg az az érzése az embernek, hogy a következetes ragaszkodás a nyilvánvalóan nem működő dolgokhoz az egyetlen, ami náluk biztosnak tekinthető.

Értem én, hogy az egésznapos iskola jó. Szerintem is jó, remek lenne, ha olyan hely lenne az iskola, ami képes a tervezett vonzerővel rendelkezni. Kíváncsi is voltam, mennyire igaz, hogy a délután bent tartózkodók létszáma igazolja a sikert. Jó néhány iskolaigazgatótól kérdeztem meg az utóbbi időben az ország több pontján, hogy a tavalyi napközis létszámhoz képest, mennyivel nőtt a benntartózkodók száma most, hogy egész napos iskola van. Egyetlen olyan választ sem kaptam, ahol ez változott volna. Bár lehet, rossz igazgatókat kérdeztem meg. Pont olyanokat, akiknél nem változott semmi.

Ami persze leginkább bánt, és leginkább félelemmel tölt el, az a halmozottan hátrányos helyzetűek ügye. Mert abban nemhogy javulna a helyzet, hanem inkább romlik. Sok 16 évét betöltött gyerek dekkol otthon, a felnőtt létbe kerülve, de légüres térbe, képesítés nélkül, kora miatt távol még a közmunka lehetőségtől is. Elvannak otthon. Az iskolák fellélegeztek, végre, nem kell kínlódni velük, és hát ugye ők akartak elmenni…ők nem maradtak benn, ezért aztán semmilyen szakmai kritika nem érhet senkit. Hihetetlen felszabadítása a felelősség alól mindenkinek, rátolva egy olyan személyre, kinek felneveléséhez a család mellett nagyban hozzájárult egy évtizedek óta rosszul működő szociális háló, az ezekkel a problémákkal szemben eszköztelen oktatási rendszer, ami így együtt csak növelte a szakadékot, amibe most törvényesen löknek bele mindenkit, akivel gond van. Mert az a pont, hogy a család mit örökített át, és esetleg ott (is) be kellene avatkozni valahogy, az nincs a rendszerben. A kikerült 16 éves pont ezen a ponton veti meg legjobban a lábát, és innen termeli a nyomort tovább, 17 évesen már gyerekkel, hiszen valami jövedelem azért csak kell.

Azt hiszem, ezzel a problémával rendszerszinten kellene szembe nézni. Nem annak a tanító néninek, aki decemberben letett elém a padra egy kupac érintetlen tankönyvet, és azt mondta: úgy tudom, ti foglalkoztok ezzel a gyerekkel. Tudom, még nem magántanuló, de nem akarjuk itt. Nem bírunk vele. Nem bírok még 23 HHH-s mellett egy ilyennel! Rettenetes, elviselhetetlen. Szófogadatlan, agresszív, mocskos szájú. Kezelhetetlen. Itt vannak a dolgozatok kérdései, ami alapján majd leosztályozzuk. Nem kell bejönnie sem. Elég, ha ti behozzátok a dolgozatokat. Hogy az adminisztráció rendben legyen.

Megértettem. A fiú tényleg nagyon nehezen kezelhető. És ebben a rendszerben csakugyan nincs eszköz a megoldásra. Mivel a gyerek családi hátterét is ismerem, tudom, nem is várható tőle más. Ebbe született, ebbe nőtt bele. És ezt adja tovább. Ami tragikus, hogy sokadmagával ma így van jelen az oktatási rendszerben. Adminisztratív módon. Nem kívánatos elemként.

Szóval, lehet, azt kellene látnunk, hogy minden nagyszerűen alakul. De nem bírom ezt látni. Elismerve az elitiskolák sikereit, én ezt az oldalt is látom. És ez a kép nagyon nem egyezik azzal, amit kommunikálnak. Még akkor sem, ha nem pedagógusként nézem. Hanem „alapvető szakmai hozzáértés hiányával” rendelkező magánszemélyként.

L. Ritók Nóra