Az iskola már egy ideje így szervezi. Kimennek a faluba, szülői értekezletet tartani, mert a szülők jellemzően nem utaznak be ezért a másik faluba, nem is lenne mivel, abban az időpontban nem jár busz, még, ha lenne is rá való. Dicséretes, hogy az iskola ezt bevállalja, és a gyerekeket tanítók kimennek a szülőkhöz. Félévkor, és most a tanév végén is. Talán az első lépés ez a megoldás felé.
Mi is elmentünk. Egyrészt, mert szerettem volna látni, hogy nyilvánulnak meg a szülők, és bevallom, a tanároké is érdekelt, gondoltam, ha kell, segítünk megfelelő mederben tartani a beszélgetést.
Sokan eljöttek. Zömében az asszonyok, de apukák is ültek a kultúrházban.
Régóta küzdünk azért, hogy a szülők megfelelő hangnemben jelezzék a problémáikat. Egymásnak is, és a pedagógusoknak is. Hogy nyugodtan, indulat nélkül kérdezzenek, és válaszoljanak. Most nagyon örültem, mert láttam a munkánk eredményét azon, ahogy beszéltek a szülők, és azon is, amiket kérdeztek a pedagógusoktól.
AZ első kérdés rögtön ezt tükrözte. Az egyik apuka kérdezte, hogy miért nem egyformán írják be a hiányzásokat mindenkinek, mert úgy látja, van, akinek sokkal többet hiányzik a gyereke, mégsem kap felszólítást. A válasz az volt, hogy mindenki törődjön a saját gyermekével. Ami jogos, persze, a pedagógusok nyilván nem tudhatják, hogy mi nagyon ügyelünk a közösségben, hogy minden szabály mindenkire egyformán vonatkozzon, és nyilvánosan is vállalható legyen. Így lehet megelőzni a konfliktusokat, elfogadtatni mindenkivel a szabályokat. A saját kárunkon tanultuk meg ezt. Közösen, velük alakítottuk ki ezeket a szabályokat. Természetes volt számukra, hogy ez az elvárás ide is áthúzódik.
Aztán az egyik anyuka kérdezte, szépen, udvariasan, hogy van az, hogy az ő gyerekét kiküldik az óráról, mert rendetlen, és aztán beírják hiányzónak, igazolatlannak, és neki meg jön a felszólítás. A pedagógus, aki érintett volt, elég ingerülten dobta vissza a labdát, hogy ilyen a szóban forgó gyerek hiányzásából csak töredék volt, a többin ő nem jött be az órára. És különben is, a szülő nem nevelte meg, így nem lehet tőle dolgozni. Ez utóbbi talán már kicsit ingerültebb válasz volt. Az anyuka rögtön reagált, ő minden nap úgy ülteti fel a buszra, hogy viselkedjen rendesen, higgye el a pedagógus. És szerinte, ha az órán a gyerek kiugrik az ablakon, ott a tanárnak van felelőssége. A pedagógus szerint nem így van.
Tipikus mondatok. A felelősség oda-vissza dobálása. Elmozdulás ebből nincs. Az iskola hárít a szülőre, a szülő az iskolára. Ebbe már rég belemerevedett mindkét oldal.
A legérdekesebb talán a harmadik anyuka kérdése volt. Hogy nem lehetne úgy tanítani az iskolában, hogy a gyerekek szeressenek oda járni? Olyan dolgokat tanuljanak, ami érdekli őket? Ezen nevettek a pedagógusok. Hogy jó is lenne….de ez nem kívánságműsor.
Aztán egyéni beszélgetések következtek a szülőkkel. Utána kértem a pedagógusokat, maradjanak még kicsit, beszéljük át a családokat, gyerekeket, és szeretnék mesélni kicsit nekik az alapítvány gyerekekre irányuló munkájáról. Hogy mennyit küzdünk a normális kommunikációért. És ebben nekünk példát kell mutatnunk. Mert ha durva kommunikációra a pedagógus is durván reagál, akkor csak romlik a helyzet. Hogy nem tudjuk megvédeni őket a szülők előtt, ha lecigányozzák, vagy megütik őket. Hogy meg kell értenünk ezeket a gyerekeket. Mert amit otthonról hoznak, az nem az, amit az iskola elvár. Meséltük, milyen sokat fejlődtek a társasjáték pedagógiával. Hogy hogyan próbáljuk az online tanulástámogatást. Elmondtuk, hogy kik az ösztöndíjasaink. Kik vannak védelembe véve, kikért, hogyan küzdünk. Milyen fontos a gyerekeknek, hogy táborba visszük őket. Hogyan motiváljuk őket, mivel próbáljuk partnerré tenni a szülőket. Beszéltem arról, milyen fontos lenne az egységes ráhatás. És mi ajánljuk a segítő, mediáló tevékenységünket, éljenek vele, dolgozzunk össze, mint ahogy pár alsós nevelővel már sikerül.
Meghallgatták. Páran elgondolkodtak, lehet, jó lenne a társasjáték pedagógiából bevinni jövőre valamennyit a délutáni tevékenységekbe. De zömüknek már nem csillant fel a szeme. Volt, aki ki is ment, mert nem érdekelte.
Nem tudom, sokszor mi a nehezebb. Partnerré tenni a szegregátumban élő szülőket, vagy a belefáradt, fásult, eszköztelen pedagógusokat. Most úgy tűnik, a szülőkkel sikeresebbek vagyunk. Mert ők most jobban szerepeltek. Képesek voltak jól kérdezni. Megfelelő hangnemben, a problémára fókuszálva.
Tudom én, a pedagógusnak is nehéz. Mert a központi elvárások nem ezekre a gyerekekre, nem ezekre a problémákra íródnak. De ez a rendszer megoldást nem nagyon fog kínálni. Legalábbis olyat nehezen tudok elképzelni, ami központilag megoldaná a HHH gyerekek oktatási gondjait. Csak a személyes kapcsolatokban van lehetőség az elmozdulásra. Ameddig ezt nem ismeri fel az iskola, személyesen a pedagógusok, csak romlani fog a helyzet.
"A legérdekesebb talán a harmadik anyuka kérdése volt. Hogy nem lehetne úgy tanítani az iskolában, hogy a gyerekek szeressenek oda járni? Olyan dolgokat tanuljanak, ami érdekli őket? Ezen nevettek a pedagógusok. Hogy jó is lenne….de ez nem kívánságműsor." Kár!!!
Ez az oktatásunk alapkérdése. A másik, figyelembe vegye-e az oktatás a gyermekek egyéni sajátosságait, az egyéni tudásszintjeit? Mindkét kérdésre a helyes válasz az igen lenne. A magyar oktatás, a magyar oktatásirányítás nem felkészült egy ilyen oktatásgyakorlatra.
Tudjuk, minél idősebbek a gyerekek, annál jobban nyílik a tudásszintjüket szemléltető olló. Nálunk ennek ellenére a felsőbb osztályokban és iskolákban is mindenkit azonos módon, azonos tananyagra akarunk (meg)tanítani. Az eredmény: a gyerekek többségénél az ismeretszerzéssel szembeni elidegenedés.
Hazánkban, mint ahogy csak a gazdasági elithez tartozókat veszik emberszámba, (lásd LÁZÁR JÁNOS mondását!) uyganugy az oktatásban csak a szellemi elithez tartozó gyermeket veszik gyerekszámba. A többit a pedagógusok sokkal inkább tekintik az oktatás gátjának, mint olyan együttműködésre képes társnak, aki maga is igényli a saját mege fejlődését.
Ha majd lemondunk a Koméniusznak tulajdonított hamis alapelvről, hogy mindenkit mindenre meg kell, meg lehet tanítani, akkor talán rálépünk arra az ösvényre, amelynek gyermek- és nem tantárgyközpontú oktatás a neve.
Ehhez persze szakmailag és empatikusan felkészült pedagógusokra lenne szükség. Ehhez meg kellene változtatni a pedagógusképzést, amelyet azok írányítanak, akik maguk soha nem voltak pedagógusok, csak "kutatók". Akiknek a gyermek csak statisztikai adat, vagy citált ídézet.
Bonyolult és összetett a válasz a kérdésekre, de a PISA-felmérések igazolják, ha nem változtatunk, tovább csúszhatunk lefelé. Igaz, a PISA-adatok is statisztikát csinálnak a gyerekekből. Arra jók, hogy jelezzék, nem az a helyes, ahogy napjainkban nevelünk és oktatunk.
Gyerekkorom egyik története jut eszembe. A vonatokra csak azok tudtak felszállni és élvezni az utazás élményét, akik képesek voltak a magas lépcsőn feljutni a vagonokba. Ilyen az oktatásunk. Sok gyereknek túl magas a lépcső a beszálláshoz. Nálunk az oktatásban nem csökkentik a lépcső relatív magasságát. Hagyjuk, hogy a gyerekek többsége kimerült kényszerutasként utazzon az oktatás vonatán. Sőt, leszállítjuk az iskolakötelezettség korhatárát, nehogy felszálljanak a vonatra.
Persze ebben a rendszerben sem a gyermek, sem a pedagógus nem hibás. Hibás a politikai és szakmai irányító elit, akiknek a tagjai annyit értenek a gyerekekhez, mint tyúk az ábécéhez. Innentől érvényesül a "vaktyúk is talál szemet" szindróma. Vagyis, ha valami véletlenül sikerül, azzal telikürtölik a világot, de mélyen hallgatnak a többséget kitevő sikertelenségekről. Pedig évtizedek óta abból van a több.
Érdekes paradoxon. Jogosan vagyunk arra büszkék, hogy agykutatásban a Világ élvonalába tartozunk. Kérdésem: Az agykutatás eredményeit hányan építik be a pedagógiai gyakorlatukba? Pedig ezek az ismeretek ötvözve a pedagógia ismeretelméletével adnák a lehetőséget az oktatás átlagos hatékonyságának az intenzív növekedéséhez.
Talán, ha a pedagógusok a szülői értekezleteken nem kioktatnák a szülőket, hanem a közös sikeres utat keresnék a nevelésben, akkor az első tyúklépést már meg is tennénk.
Nóra írása ékes bizonyíték arra, erre a pedagógusok nem felkészítettek és nem felkészültek.
A kérdés költői, a szülőket lehet és érdemes partnerré tenni. Jól tudjuk, hogy nagyon sok tanárt is lehetne természetesen, ha ők nem lennének például, föl sem tűnne az ordító különbség a basáskodó, hatalmi pozícióban lévő megélhetési tanárok és az igazi pedagógusok között.
Eszköztelen a pedagógus? Akkor miért van az, hogy szegregátumban is lehet alkotni, és jól felszerelt iskolákban is kibékíthetetlen ellentét feszül tanár-diák-szülő között?
Pedagógus szülők is nagyon sokszor értetlenül állnak egyes "kollégák" agresszivitása előtt, jól tudván, hogy emögött mindig gyenge jellem, felkészületlenség lappang, sajnos nem is láthatatlanul.
Miért fordulhat elő, hogy az egyik a "belét hajtja ki" a munkahelyén, felelősséggel, hozzáértéssel nevelgeti más gyerekét, a "kolléga" karmaiból pedig ki kell menekítenie a sajátját? Mintha nem is ugyanazon törvények vonatkoznának az iskolákra. Miért fontos az egyiknek, hogy a gyerek szeresse az iskolát, a tanulást, legyenek kedvenc tantárgyai, miközben partnernek tekinti (és nem kezeli!) a szülőt?
Én egy "kolléganőt" vérig sértettem azzal, hogy nem jártam a szülői értekezletnek csúfolt eligazításaira. Ő úgy gondolta, hogy neki közfeladatot ellátó személyként alapból kijár a tisztelet, neki semmit nem kell azért tenni, hogy azt kiérdemelje. Ahol nem körbeülünk, oda eleve nem szeretek járni, eligazításokra pedig végképp nem.
Ha én nem érzem jól magam egy munkahelyen, odébb állok. A gyerekemet kényszerítsem olyan környezetbe, amit magam is utálnék?
Nem reménykedem a központilag irányított változásokban. A szülői összefogáson múlik minden. A kérdések már láthatóan jól alakulnak, a válaszokat a pedagógus társadalom értelmes részével közösen lehet és kell megtalálni. Az iskolai bürokráciával nem érdemes harcolni, ők csak fényezgessék magukat, gyártsanak önigazoló jelentéseket. Alakuljanak sorra olyan iskolák, ahol a gyerek valóban fontos, nyerjünk meg tapasztalt igazgatókat, kérjünk fel lelkes fiatalokat és nyugdíjba menekülő tanárokat, hogy oktassanak. Nem kell nulláról kezdeni, vagy portfóliót letenni, tessék elolvasni Fóti Péter néhány cikkét és dönteni: kívánok-e hasonló szellemben oktatni, nevelni? Magántanuló bárhol, bárki lehet, a könyvtárak, kultúrházak konganak az ürességtől, miért ne lehetne az ő infrastruktúrájukra rátelepülni?
Az iskolák sok helyen visszaélnek a kényszerhelyzettel, akármilyen rossz az oktatás, akármilyen veszélyek várnak a gyerekre az osztályteremben, minden reggel menni kell, mert nem lesz családi pótlék.
Lesz nagy kapkodás, ha 600 gyerekből 500 feláll, és átjelentkezik másik iskolába, ahol egyből magántanuló lesz, mert kevés a tanterem. Azután ez az 500 gyerek független vizsgabizottságot kér, amit jelenleg az Oktatási Hivatal biztosít. Durva módszer? Mire mentünk eddig a tüntetésekkel, tanulmányokkal, újságcikkekkel, kommentekkel? Tessék belegondolni, lesznek-e gyerekei azoknak, akik ma szívből utálnak iskolát, tanárt, osztálytársat, sőt szülőt…
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
"A legérdekesebb talán a harmadik anyuka kérdése volt. Hogy nem lehetne úgy tanítani az iskolában, hogy a gyerekek szeressenek oda járni? Olyan dolgokat tanuljanak, ami érdekli őket? Ezen nevettek a pedagógusok. Hogy jó is lenne….de ez nem kívánságműsor." Kár!!!
Ez az oktatásunk alapkérdése. A másik, figyelembe vegye-e az oktatás a gyermekek egyéni sajátosságait, az egyéni tudásszintjeit? Mindkét kérdésre a helyes válasz az igen lenne. A magyar oktatás, a magyar oktatásirányítás nem felkészült egy ilyen oktatásgyakorlatra.
Tudjuk, minél idősebbek a gyerekek, annál jobban nyílik a tudásszintjüket szemléltető olló. Nálunk ennek ellenére a felsőbb osztályokban és iskolákban is mindenkit azonos módon, azonos tananyagra akarunk (meg)tanítani. Az eredmény: a gyerekek többségénél az ismeretszerzéssel szembeni elidegenedés.
Hazánkban, mint ahogy csak a gazdasági elithez tartozókat veszik emberszámba, (lásd LÁZÁR JÁNOS mondását!) uyganugy az oktatásban csak a szellemi elithez tartozó gyermeket veszik gyerekszámba. A többit a pedagógusok sokkal inkább tekintik az oktatás gátjának, mint olyan együttműködésre képes társnak, aki maga is igényli a saját mege fejlődését.
Ha majd lemondunk a Koméniusznak tulajdonított hamis alapelvről, hogy mindenkit mindenre meg kell, meg lehet tanítani, akkor talán rálépünk arra az ösvényre, amelynek gyermek- és nem tantárgyközpontú oktatás a neve.
Ehhez persze szakmailag és empatikusan felkészült pedagógusokra lenne szükség. Ehhez meg kellene változtatni a pedagógusképzést, amelyet azok írányítanak, akik maguk soha nem voltak pedagógusok, csak "kutatók". Akiknek a gyermek csak statisztikai adat, vagy citált ídézet.
Bonyolult és összetett a válasz a kérdésekre, de a PISA-felmérések igazolják, ha nem változtatunk, tovább csúszhatunk lefelé. Igaz, a PISA-adatok is statisztikát csinálnak a gyerekekből. Arra jók, hogy jelezzék, nem az a helyes, ahogy napjainkban nevelünk és oktatunk.
Gyerekkorom egyik története jut eszembe. A vonatokra csak azok tudtak felszállni és élvezni az utazás élményét, akik képesek voltak a magas lépcsőn feljutni a vagonokba. Ilyen az oktatásunk. Sok gyereknek túl magas a lépcső a beszálláshoz. Nálunk az oktatásban nem csökkentik a lépcső relatív magasságát. Hagyjuk, hogy a gyerekek többsége kimerült kényszerutasként utazzon az oktatás vonatán. Sőt, leszállítjuk az iskolakötelezettség korhatárát, nehogy felszálljanak a vonatra.
Persze ebben a rendszerben sem a gyermek, sem a pedagógus nem hibás. Hibás a politikai és szakmai irányító elit, akiknek a tagjai annyit értenek a gyerekekhez, mint tyúk az ábécéhez. Innentől érvényesül a "vaktyúk is talál szemet" szindróma. Vagyis, ha valami véletlenül sikerül, azzal telikürtölik a világot, de mélyen hallgatnak a többséget kitevő sikertelenségekről. Pedig évtizedek óta abból van a több.
Érdekes paradoxon. Jogosan vagyunk arra büszkék, hogy agykutatásban a Világ élvonalába tartozunk. Kérdésem: Az agykutatás eredményeit hányan építik be a pedagógiai gyakorlatukba? Pedig ezek az ismeretek ötvözve a pedagógia ismeretelméletével adnák a lehetőséget az oktatás átlagos hatékonyságának az intenzív növekedéséhez.
Talán, ha a pedagógusok a szülői értekezleteken nem kioktatnák a szülőket, hanem a közös sikeres utat keresnék a nevelésben, akkor az első tyúklépést már meg is tennénk.
Nóra írása ékes bizonyíték arra, erre a pedagógusok nem felkészítettek és nem felkészültek.
Kedves Nóra!
A kérdés költői, a szülőket lehet és érdemes partnerré tenni. Jól tudjuk, hogy nagyon sok tanárt is lehetne természetesen, ha ők nem lennének például, föl sem tűnne az ordító különbség a basáskodó, hatalmi pozícióban lévő megélhetési tanárok és az igazi pedagógusok között.
Eszköztelen a pedagógus? Akkor miért van az, hogy szegregátumban is lehet alkotni, és jól felszerelt iskolákban is kibékíthetetlen ellentét feszül tanár-diák-szülő között?
Pedagógus szülők is nagyon sokszor értetlenül állnak egyes "kollégák" agresszivitása előtt, jól tudván, hogy emögött mindig gyenge jellem, felkészületlenség lappang, sajnos nem is láthatatlanul.
Miért fordulhat elő, hogy az egyik a "belét hajtja ki" a munkahelyén, felelősséggel, hozzáértéssel nevelgeti más gyerekét, a "kolléga" karmaiból pedig ki kell menekítenie a sajátját? Mintha nem is ugyanazon törvények vonatkoznának az iskolákra. Miért fontos az egyiknek, hogy a gyerek szeresse az iskolát, a tanulást, legyenek kedvenc tantárgyai, miközben partnernek tekinti (és nem kezeli!) a szülőt?
Én egy "kolléganőt" vérig sértettem azzal, hogy nem jártam a szülői értekezletnek csúfolt eligazításaira. Ő úgy gondolta, hogy neki közfeladatot ellátó személyként alapból kijár a tisztelet, neki semmit nem kell azért tenni, hogy azt kiérdemelje. Ahol nem körbeülünk, oda eleve nem szeretek járni, eligazításokra pedig végképp nem.
Ha én nem érzem jól magam egy munkahelyen, odébb állok. A gyerekemet kényszerítsem olyan környezetbe, amit magam is utálnék?
Nem reménykedem a központilag irányított változásokban. A szülői összefogáson múlik minden. A kérdések már láthatóan jól alakulnak, a válaszokat a pedagógus társadalom értelmes részével közösen lehet és kell megtalálni. Az iskolai bürokráciával nem érdemes harcolni, ők csak fényezgessék magukat, gyártsanak önigazoló jelentéseket. Alakuljanak sorra olyan iskolák, ahol a gyerek valóban fontos, nyerjünk meg tapasztalt igazgatókat, kérjünk fel lelkes fiatalokat és nyugdíjba menekülő tanárokat, hogy oktassanak. Nem kell nulláról kezdeni, vagy portfóliót letenni, tessék elolvasni Fóti Péter néhány cikkét és dönteni: kívánok-e hasonló szellemben oktatni, nevelni? Magántanuló bárhol, bárki lehet, a könyvtárak, kultúrházak konganak az ürességtől, miért ne lehetne az ő infrastruktúrájukra rátelepülni?
Az iskolák sok helyen visszaélnek a kényszerhelyzettel, akármilyen rossz az oktatás, akármilyen veszélyek várnak a gyerekre az osztályteremben, minden reggel menni kell, mert nem lesz családi pótlék.
Lesz nagy kapkodás, ha 600 gyerekből 500 feláll, és átjelentkezik másik iskolába, ahol egyből magántanuló lesz, mert kevés a tanterem. Azután ez az 500 gyerek független vizsgabizottságot kér, amit jelenleg az Oktatási Hivatal biztosít. Durva módszer? Mire mentünk eddig a tüntetésekkel, tanulmányokkal, újságcikkekkel, kommentekkel? Tessék belegondolni, lesznek-e gyerekei azoknak, akik ma szívből utálnak iskolát, tanárt, osztálytársat, sőt szülőt…