51. esélyegyenlőségi napló

A szegregálódás folyamata

Végig követtem a folyamatot: hogyan lesz egy normál általános iskola szinte kizárólag halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigány gyerekeket oktató intézménnyé. Láthattam, miféle változásokon megy át épület, tantestület, no és a legfontosabb: a gyerekek.

Sokszor mondtam már, milyen sokat jelentene, ha eljönnének hozzánk a döntéshozók. Mindenki, aki lehetővé teszi ezeket a folyamatokat. Jönnének ide, és néznék meg közelről, döntéseik következményeit. Tapasztalják meg, hogyan tesznek tönkre sorsokat. Mutassák meg, bizonyítsák be itt, hogy lehet ezt jól csinálni. Nem több pénzből, csak annyiból, mint ami általában rendelkezésre áll. Töltenének itt, köztük csak egy hónapot! Talán akkor megértenék.

Végignéztem, ahogy ennek az egész folyamatnak áldozatává váltak a gyerekek és a pedagógusok is. Mert egyformán áldozatok, és nem ők hibáztathatók a helyzetért.

Pár év alatt történt minden. A térségben semmi nem változott, ugyanolyan a gazdasági helyzet, (bár talán szerencsésebb lenne gazdaságtalan helyzetnek nevezni egy LHH kistérségben ezt). Nem változott lényegesen a lakosság összetétele, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nőtt az elszegényedés, de a cigányok már korábban is szegények voltak. Csak annyi a változás, hogy nyílt egy egyházi iskola is a településen. Ez pedig szegregálódásra ítélte az állami iskolát.

Eleinte nem is lehetett érzékelni semmit. Legfeljebb azt, hogy az elsősök között magasabb volt a cigányok aránya. Mert a nem cigányok az egyháziba iratkoztak. Ahogy jöttek fel az évfolyamok, egyre többen iratkoztak át oda. Az osztályokban pedig folyamatosan romlott az arány: a csökkenő létszámon belül is nőtt a problémás, a mélyszegénységből érkező, az SNI tanulók aránya. A folyamat önmagát is gyorsította.

Mert egyre több konfliktus akadt, s ez újabb és újabb gyerekátviteleket eredményezett. A szülők döntöttek, megtehették, hiszen szabad iskolaválasztás van. A sokasodó problémákkal szemben az iskola egyre tehetetlenebb volt. Egyre több volt a visszabeszélés, a verekedés, az öntörvényű iskolaelhagyás, szaporodtak a trágár kifejezések, a tanulás háttérbe szorult, terjedt a dohányzás, a herba, és persze a lopások is. Ezzel együtt egyre gyakoribbá vált a szülők önbíráskodása, és sok egyéb olyan jelenség, aminek nem lenne helye az iskolában.

Mindennek következtében egyre több lett a kiégett tanár, a szakemberek menekültek az intézményből, nőtt körükben a keserűség, mivel állandóan azzal szembesültek, hogy nem képesek megfelelni a központi elvárásoknak. Hiszen nem tehetséggondoznak, nem versenyeztetnek, nem mutatnak fel kézzel fogható eredményeket. Ehelyett napi küzdelmet kénytelenek folytatni pusztán azért, hogy egyáltalán túléljék a napot.

Hamar leamortizálódott minden, az emberi és a fizikai környezet is. Az épületet a nagy uniós pályázaton felújították, lett mozgássérült lift és braille írásos tanteremfeliratok, egyiket sem használta soha senki. Ma már lehangoló az összkép.

A tanárok félnek, a szülők általában az iskolát hibáztatják mindenért, s a gyerekek öntörvényűségének alig szab valami határt.

Tudom, százszor leírtam már. Rámutattam már igazgatói történetben, gyereksorsban, tanári viszonyulásban, írtam az egyházak felelősségéről, és minden alkalommal a fenntartó államéról is. A döntésekről, a meg nem értésről, a félrefordulásról, a meghazudtolásról.

Most ugyanazt az iskolát hasonlítottam össze pár évvel ezelőtti önmagával. Egy integráló és egy szegregált állapotával. Az iskolában,korábban is adódta ugyan gondok, de akkoriban mégis élhető volt, sőt örömteli. Mert ott volt a minta: a másképp szocializálódott gyerekcsoport, ami húzta felfelé azt is, aki otthonról nem hozott elég muníciót. És építkezett belőle mind, nem sérült az sem, aki mellett a tanteremben ott volt a cigány osztálytárs is. A negatív hatások elszigeteltek maradtak, nem erősítették egymást. Mára a problémák egymásra halmozódva alkotnak szilárd rendszert. Az iskola hatása ezzel szemben gyenge, egyre esélytelenebb a küzdelem.

Lehet persze továbbra is azt hinni, hogy ez egyedi eset. Vagy, hogy nem mondok igazat. De sajnos, nem egyedülálló jelenségről van szó. Rendszeresen kapok leveleket az ország különböző pontjairól tanároktól, jellemzően persze azokról a területekről, ahol nagy a szegénység és a cigány lakosság aránya is magasabb. Keserű leveleket. Ezekből idézek néhány jellemző részletet: „Végtelenül elfáradtam. 10 éven át megtalált minden deviáns gyerek…a véremet szívták, mert hozzám lehetett jönni, én meg magamra vettem mindenki baját. Temettem gyereket az osztályomból, próbáltam szökéstől menteni lánygyereket. Elfáradtam! És mégis……annyi mindent lehetne még….tudnék még…de nem egyedül.” „Szakmailag teljesen magunkra maradtunk.”„Mindennap küszködünk a becsületünkért, a gyerekekért, még helyi vezetőkkel szemben is.” „Igen kemény véleményem van, de rajtunk nem sok múlik.”

Valami visszavonhatatlanul elromlott. Mióta az integrációval foglalkozom – és ez tulajdonképpen az egész pályám során végigkísért – mindig láttam, ahogy egy-egy téves intézkedés milyen sokat rontott az amúgy is nehéz helyzeten, ami mára már kimondottan tragikussá vált.

Nem hiszem, hogy nem lehet ezt megérteni, és a további hanyatlást megállítani.

L. Ritók Nóra