Az őszi szünet remek napsütése engem is kirándulni csalogatott. A szállodában többnyire családok voltak. Két, néhol három gyerekkel is. Figyeltem a gyerekeket. Jó volt őket nézni. Szépek, jól öltözöttek, boldogak voltak. Rutinosan mozogtak a svédasztal körül, ha kellett valami, önállóan odamentek a pincérhez, és udvariasan kértek, és nem okozott gondot nekik a jakuzzi és a különféle szaunatípusok váltogatása sem.
Napközben kirándultak a szüleikkel, játszottak az erdei játszótereken, kipróbálták a bobot, a lovaglást. Látható öröm lengte körül a családokat. Ahogy ez ma egy 21.századi családtól elvárható.
Ők minden alapot megkapnak otthon ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek. Szüleik mintáját leképezve viselkednek a különféle szituációkban. Figyeltem a beszélgetéseiket is. Tájékozottak, természetesen használják a korszerű kommunikációs nyelvezetet. Nem káromkodnak. Nem verekednek. Nincs miért. Két család gyermekei mellettem arról beszélgettek, ki merre járt már, és hova szeretne elutazni. Magabiztosak. Tudják, pár év, és ők is kipróbálhatják majd a fallabdát a hotelben.
Így van rendjén. Szüleik odafigyelése és anyagi biztonsága egyengeti fejlődésüket. Itt nincsen munkanélküli, az iskolai végzettségek is borítékolhatók.
Ez is Magyarország. És azt hiszem, közelebb van Európához, mint a másik, amit a faluban találok.
A napsütés itt is remek. Micsoda szerencse! Még mindig van két ház, ahová csak a szünet után tudunk kályhát szerezni. A nappali meleg kicsalja a hideg házból a gyerekeket.
Ők is boldognak tűnnek. Mert nekik itt kell a boldogságot megkeresni. És megtalálják. Nekik nincs fogalmuk jakuzziról, svédasztalról, vagy szaunáról. Legfeljebb a tv-ben látnak ilyesmit. Az meg olyan távoli, hogy eszükbe sem jut azt gondolni, ilyen van a valóságban is.
Napközben elvannak az utcán. Játék nem sok van, inkább bandáznak, cukkolják egymást. Páran kutyákat húzgálnak fel, s alá az utcán. Jó játék. Aztán kerül egy labda. Pillanatok alatt összeverekszenek rajta. Csúnyán káromkodnak. Az erősebb győz. Magabiztosan feszít. A többi visszavonul, bemegy, panaszkodni a házba. Van kinek, a szülők otthon vannak, itt mindenki munkanélküli. A konfliktusba ők is beszállnak. Ordibálás.
Egy különösen problémás családnál pénz áll a házhoz. Berúgnak. Először a házban verekszenek össze, aztán folytatják az utcán. Mindenki kint van, nézik őket. Végül az asszony fogja az egyik gyereket és szitkozódva elmegy. A másik faluba. A többi gyerek marad. Az apjukkal. Meg a kutyával. Fűtés, villany, ebéd nincs.
Ők is leképezik a szüleiket. Mert előttük ilyen minta van. Magabiztosak ők is. Tudják, pár év, és nekik is lesz családjuk, ők is így tesznek majd, mint az erősek, a nagyhangúak. Addig meg tanulják a szavakat. A metakommunikációt. A konfliktusok elrendezésének módját. Az egyik napról a másik napra élést. Tanulják tűrni a hideget, és kibírják, ha nem rendszeres az étkezésük. És megtanulják megszerezni azt, ami nincs.
Persze, tudom, egy társadalomban mindig lesznek gazdagok, és szegények. És mindkét csoportban lesznek gyerekek. Értem én.
És egyáltalán milyen az a tudás, amivel mindenkinek rendelkeznie kell? Csak a társadalom felsőbb rétegéé? Amihez emezek közel sem érhetnek?
A léc magas. Aki gyakorlással át bírja ugrani, mert van jó cipője is hozzá, és akinek ott drukkol az egész család, annak ez jó.
De vannak, akik már olyan mélyen vannak, hogy esélyük sincs elérni azt.
A közoktatásba be kellene férnie, hogy lépcsőfokokat építsen nekik. De most a létrát is kirúgni készülnek alóluk.
Jó pár éve összehozott a sors bizonyos emberekkel (nem milliomosokkal, csak az erős középréteg egyszerű tagjaival), akik egyszerűen nem hitték, hogy úgy is lehet élni (és vannak sokan, egyre többen, akik úgy élnek), mint én. Számukra annyira idegen volt – hát még az általad és általam is ismert gyerekek – pedig (még) messze állok most is tőlük. Azt hiszem, hogy az átlagemberek többsége sem, de a döntéshozók sem ismerik valójában a helyzetet. Ezért van nagy szükség ezekre a híradásokra, kétségbeesett jelentésekre. Abban nem vagyok biztos, hogy eljutnak-e valaha is ezekhez az emberekhez! Talán jó lenne "bombázni" őket, megszerezni az email címeiket és naponta küldeni a híradásokat: hé, álljatok meg egy percre, mi is itt vagyunk!
Igen, ezt a bloggal is tanúsíthatom: a többség nem tudja ezt elképzelni sem. Vannak, akik eljönnek, és megnézik. És akkor döbbennek meg igazán. De sokszor a pedagógusok zöme sem, akik tanítják őket, ők sem mennek ki a társulás központján túlra…vagy a település szélére, hogy megnézzék azokat a családokat, akiknek a csemetéit nem értik…A döntéshozók? Ők meg nem hiszem, hogy ebben a világban élnek…annyira nem vesznek tudomást a valóságról. Valami idealizált világot építenek, ami az ő gyermekkori élményeiken alapul, és innen, ebből a 20-30 éves szűkre szabott tapasztalatból gondolnak megdönthetetlen igazságokat a világról…Nem rossz szándékból, hiszem, hogy nem…csak a megingathatatlan mindenekfelett levők emberi gyarlósággal átitatott magabiztosságából.Sajnos, most így érzem. És bizakodom, hogy egyszer majd érezhetem másként is.
Túl vagyok egy hosszúra nyúlt esetkonferencián: pedagógus kezdeményezte: nem érti miért nem dolgozik a gyermek? nem akar, nem érti miért. Megkeres! örülök, szomorkodom, de örülök. összeülünk, ott van a szorongó gyermek a nagy felnőttek körül, harmadjára kezdi a harmadik osztályt: furcsának tartja az osztálytársait, mert olyan gyermekesek, igen ők még valóban kicsik, hozzá képest a tizenkét éveshez. iskolarendszer, óh istenem! egy kezdeményező pedagógus, egy a saját nevelőtestületében, nem érti miért nem befogadó, nyílt a gyermek. felajánlom apró ajándékaimat egy gyermeki mosolyért az órán ( ha csak ennyiért tudjuk dícsérni, jutalmazni, tegyük) végig beszéljük már az érintett gyermek nélkül az esetet és szégyenli magát az igazgató, hogy az apró motivációk, mint ajándék ceruza, világítós matrica, füzet, filctoll készlet egy jelentkezésért miért nem jutott eszébe? Miért is: mert teljesítményorientálttá tettük az oktatást, mert elfelejtkeztünk az egyénről, a kicsi diákról, akiből egykor majd szülő lesz, és alig egy emberöltő múlva hozza a gyermekét hozzánk és várja a pozitív hozzáállást maga miatt, kicsi szeretetet és odafordulást.
Kértem, hogy a szegregált övezetben a 29. szám-tól számítva töltsenek el velem három órát, még valamennyi házat végig látogatunk és érezzük meg azt, hogy az utca végén már más világ van. Egy hosszú hétvége, egy délután négy órától este tíz óráig tartó időintervallum milyen meghatározó ebben a környezetben. És csak akkor, amikor mi kocsival kiérünk az utca elejére más világot látunk-e? Igen! nem jobbat, nem szebbet, de mást!
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Jó pár éve összehozott a sors bizonyos emberekkel (nem milliomosokkal, csak az erős középréteg egyszerű tagjaival), akik egyszerűen nem hitték, hogy úgy is lehet élni (és vannak sokan, egyre többen, akik úgy élnek), mint én. Számukra annyira idegen volt – hát még az általad és általam is ismert gyerekek – pedig (még) messze állok most is tőlük. Azt hiszem, hogy az átlagemberek többsége sem, de a döntéshozók sem ismerik valójában a helyzetet. Ezért van nagy szükség ezekre a híradásokra, kétségbeesett jelentésekre. Abban nem vagyok biztos, hogy eljutnak-e valaha is ezekhez az emberekhez! Talán jó lenne "bombázni" őket, megszerezni az email címeiket és naponta küldeni a híradásokat: hé, álljatok meg egy percre, mi is itt vagyunk!
Igen, ezt a bloggal is tanúsíthatom: a többség nem tudja ezt elképzelni sem. Vannak, akik eljönnek, és megnézik. És akkor döbbennek meg igazán. De sokszor a pedagógusok zöme sem, akik tanítják őket, ők sem mennek ki a társulás központján túlra…vagy a település szélére, hogy megnézzék azokat a családokat, akiknek a csemetéit nem értik…A döntéshozók? Ők meg nem hiszem, hogy ebben a világban élnek…annyira nem vesznek tudomást a valóságról. Valami idealizált világot építenek, ami az ő gyermekkori élményeiken alapul, és innen, ebből a 20-30 éves szűkre szabott tapasztalatból gondolnak megdönthetetlen igazságokat a világról…Nem rossz szándékból, hiszem, hogy nem…csak a megingathatatlan mindenekfelett levők emberi gyarlósággal átitatott magabiztosságából.Sajnos, most így érzem. És bizakodom, hogy egyszer majd érezhetem másként is.
Túl vagyok egy hosszúra nyúlt esetkonferencián: pedagógus kezdeményezte: nem érti miért nem dolgozik a gyermek? nem akar, nem érti miért. Megkeres! örülök, szomorkodom, de örülök. összeülünk, ott van a szorongó gyermek a nagy felnőttek körül, harmadjára kezdi a harmadik osztályt: furcsának tartja az osztálytársait, mert olyan gyermekesek, igen ők még valóban kicsik, hozzá képest a tizenkét éveshez. iskolarendszer, óh istenem! egy kezdeményező pedagógus, egy a saját nevelőtestületében, nem érti miért nem befogadó, nyílt a gyermek. felajánlom apró ajándékaimat egy gyermeki mosolyért az órán ( ha csak ennyiért tudjuk dícsérni, jutalmazni, tegyük) végig beszéljük már az érintett gyermek nélkül az esetet és szégyenli magát az igazgató, hogy az apró motivációk, mint ajándék ceruza, világítós matrica, füzet, filctoll készlet egy jelentkezésért miért nem jutott eszébe? Miért is: mert teljesítményorientálttá tettük az oktatást, mert elfelejtkeztünk az egyénről, a kicsi diákról, akiből egykor majd szülő lesz, és alig egy emberöltő múlva hozza a gyermekét hozzánk és várja a pozitív hozzáállást maga miatt, kicsi szeretetet és odafordulást.
Kértem, hogy a szegregált övezetben a 29. szám-tól számítva töltsenek el velem három órát, még valamennyi házat végig látogatunk és érezzük meg azt, hogy az utca végén már más világ van. Egy hosszú hétvége, egy délután négy órától este tíz óráig tartó időintervallum milyen meghatározó ebben a környezetben. És csak akkor, amikor mi kocsival kiérünk az utca elejére más világot látunk-e? Igen! nem jobbat, nem szebbet, de mást!