26. Esélyegyenlőségi napló

Őszi szünet

Az őszi szünet remek napsütése engem is kirándulni csalogatott. A szállodában többnyire családok voltak. Két, néhol három gyerekkel is. Figyeltem a gyerekeket. Jó volt őket nézni. Szépek, jól öltözöttek, boldogak voltak. Rutinosan mozogtak a svédasztal körül, ha kellett valami, önállóan odamentek a pincérhez, és udvariasan kértek, és nem okozott gondot nekik a jakuzzi és a különféle szaunatípusok váltogatása sem.

Napközben kirándultak a szüleikkel, játszottak az erdei játszótereken, kipróbálták a bobot, a lovaglást. Látható öröm lengte körül a családokat. Ahogy ez ma egy 21.századi családtól elvárható.

Ők minden alapot megkapnak otthon ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek. Szüleik mintáját leképezve viselkednek a különféle szituációkban. Figyeltem a beszélgetéseiket is. Tájékozottak, természetesen használják a korszerű kommunikációs nyelvezetet. Nem káromkodnak. Nem verekednek. Nincs miért. Két család gyermekei mellettem arról beszélgettek, ki merre járt már, és hova szeretne elutazni. Magabiztosak. Tudják, pár év, és ők is kipróbálhatják majd a fallabdát a hotelben.

Így van rendjén. Szüleik odafigyelése és anyagi biztonsága egyengeti fejlődésüket. Itt nincsen munkanélküli, az iskolai végzettségek is borítékolhatók.

Ez is Magyarország. És azt hiszem, közelebb van Európához, mint a másik, amit a faluban találok.

A napsütés itt is remek. Micsoda szerencse! Még mindig van két ház, ahová csak a szünet után tudunk kályhát szerezni. A nappali meleg kicsalja a hideg házból a gyerekeket.

Ők is boldognak tűnnek. Mert nekik itt kell a boldogságot megkeresni. És megtalálják. Nekik nincs fogalmuk jakuzziról, svédasztalról, vagy szaunáról. Legfeljebb a tv-ben látnak ilyesmit. Az meg olyan távoli, hogy eszükbe sem jut azt gondolni, ilyen van a valóságban is.

Napközben elvannak az utcán. Játék nem sok van, inkább bandáznak, cukkolják egymást. Páran kutyákat húzgálnak fel, s alá az utcán. Jó játék. Aztán kerül egy labda. Pillanatok alatt összeverekszenek rajta. Csúnyán káromkodnak. Az erősebb győz. Magabiztosan feszít. A többi visszavonul, bemegy, panaszkodni a házba. Van kinek, a szülők otthon vannak, itt mindenki munkanélküli. A konfliktusba ők is beszállnak. Ordibálás.

Egy különösen problémás családnál pénz áll a házhoz. Berúgnak. Először a házban verekszenek össze, aztán folytatják az utcán. Mindenki kint van, nézik őket. Végül az asszony fogja az egyik gyereket és szitkozódva elmegy. A másik faluba. A többi gyerek marad. Az apjukkal. Meg a kutyával. Fűtés, villany, ebéd nincs.

Ők is leképezik a szüleiket. Mert előttük ilyen minta van. Magabiztosak ők is. Tudják, pár év, és nekik is lesz családjuk, ők is így tesznek majd, mint az erősek, a nagyhangúak. Addig meg tanulják a szavakat. A metakommunikációt. A konfliktusok elrendezésének módját. Az egyik napról a másik napra élést. Tanulják tűrni a hideget, és kibírják, ha nem rendszeres az étkezésük. És megtanulják megszerezni azt, ami nincs.

Persze, tudom, egy társadalomban mindig lesznek gazdagok, és szegények. És mindkét csoportban lesznek gyerekek. Értem én.

És egyáltalán milyen az a tudás, amivel mindenkinek rendelkeznie kell? Csak a társadalom felsőbb rétegéé? Amihez emezek közel sem érhetnek?

A léc magas. Aki gyakorlással át bírja ugrani, mert van jó cipője is hozzá, és akinek ott drukkol az egész család, annak ez jó.

De vannak, akik már olyan mélyen vannak, hogy esélyük sincs elérni azt.

A közoktatásba be kellene férnie, hogy lépcsőfokokat építsen nekik. De most a létrát is kirúgni készülnek alóluk.

L. Ritók Nóra