Esélyegyenlőségi napló, 5. rész

Apja jól elfenekelte

Találkoztam az egyik volt tanítványommal. Jól emlékszem rá, alsós korában járt hozzánk, a művészetibe, sok örömünk volt együtt. Aztán ötödiktől már nem iratkozott vissza, bár néha benézett beszélgetni kicsit.

Kérdezem, mi újság vele, és mialatt beszélt, sok minden eszembe jutott. Például az, hogy hiperaktív kisfiúként annak idején mennyi fejtörést okozott a tanítójának és persze nekem is.

Ugyanabba az osztályba járt egy másik hiperaktív kisfiú is. A hiperaktivitást pedig nehéz tolerálni egy nagy létszámú osztályban. Ezek a gyerekek képtelenek megülni a fenekükön, tartósan figyelni, öntörvényűek, társaik könnyen felbosszantják őket, és még sorolhatnám a velük kapcsolatos zavaró tényezőket.

Volt azért különbség is a két gyerek között.

Az egyik a városban „valakinek” a gyereke, akinek a szüleit a pedagógusok úgy jellemzik, hogy mindenben partnerek, lehet rájuk számítani. Talán még az átlagnál is figyelmesebbek, sosem mulasztották el még a tanító néni névnapját sem.

A másik gyerek HHH-s, cigány. Az ő szülei nem partnerek. Semmiben. Az iskolába maximum akkor mennek fel, ha felhívatják őket, akkor is csak az anyuka, és ő is túl hangos. Az ilyen szülőkre a pedagógusok azt szokták mondani, hogy nem együttműködők.

Az egyik gyerek minden különösebb gond nélkül tanítható volt az osztállyal együtt, kicsit jobban kellett rá figyelni, kicsit mozgékonyabb volt a társainál, de kedvesen mosolygott, udvariasan viselkedett.

A másik fiúcskával viszont meg sem lehetett próbálni a közös munkát. Őt az iskola hamar pszichológushoz küldte, aki gyógyszeres kezelést javasolt. Néhány hétig kísérleteztek vele, de a gyógyszertől nagyon aluszékony lett, ezért leálltak a szedésével, és más módszerrel sem próbálkoztak. Ha túl sok gond adódott vele, az apja jól elfenekelte, egyébként maradt minden a régiben.

És mi történt az elmúlt, kis híján tíz esztendőben?

Az egyik gyerek jó eredménnyel fejezte be a nyolcadik osztályt. Idővel enyhültek, majd teljesen megszűntek vele a gondok, s egyre jobban ment neki a tanulás is. Most gimnáziumba jár, egész biztatóak az eredményei.

A másik fiú mindvégig az osztály réme maradt, bukdácsolt, számtalan figyelmeztetése, intője volt. Ő a város leggyengébb középiskolájába került, onnan is rengeteget hiányzik, balhét balhéra halmoz, ki tudja, milyen jövő vár rá.

Vajon hogyan alakul az élete, ha szerencsésebb csillagzat alatt születik? Ha megkapja ugyanazokat a lehetőségeket, amelyeket a társa? Szükségszerű-e hogy egy gyereknek már a születése pillanatában megpecsételődjék a sorsa?