24. esélyegyenlőségi napló

Szelektív tehetséggondozás

Ma a tehetséggondozás kiemelt terület. Egyre másra szaporodnak a tehetségpontok, a minősítéssel rendelkező tehetséggondozó intézmények. Ez jó, hiszen tehetség mindenhol van, öröm, ha ehhez az egész országot lefedő hálózat társul.

Ahogy azonban ezeknek az iskoláknak a tevékenységét nézem, és persze hozzá azt a támogatórendszert is, ami a jó képességű, hátrányos helyzetű gyerekeket segíti, azt kell mondanom, ez az egész meglehetősen szelektív jellegű.

Szelektív, mert elsősorban az intellektuális tehetségekre koncentrál. Azokra, akik általában jó képességűek, főleg persze mérhetően matematikából, magyarból, gondolkodási képességekből. Pedig tudjuk, hiszen a tehetségmodellek is mutatják, vannak speciális tehetségek is, pl, aki csak a mozgás, a zene, vagy a képzőművészet terén mutat kiemelkedő képességeket. De mi lesz ma egy gyerekkel, aki csak ezek valamelyikéből jó? És mellette a többiből nem jeleskedik, sőt részképesség-kieséses?

Még a sport talán jobb helyzetben van, hiszen a klubok felkarolják őket, és biztosítják a kibontakozást, még ha más területen nem is zseni az illető.

De pl. a képzőművészetnél már nincs ilyen karrierlehetőség. Persze régen, amikor egy mester mellett kitanulhatták a szakma csínját-bínját, más volt. Senki sem rója fel pl. Picassonak, hogy nem tudott kétjegyű számokkal műveleteket végezni. Mert hihetetlen értéket teremtett e nélkül is. Ma persze neki is nehezebben menne. Mert ma ahhoz, hogy a szakmát kitanulja, jó érettségi bizonyítvány kell, ami nélkül nem mehet egyetemre, és nem lehet ez a szakmája, hivatása, élete. Lehet ugyan amatőrként, de az nem nagyon ér fel az egyetemen megszerzett címmel.

Elmarad hát ez a vonal, és még az sem valósulhat meg, hogy az iskola figyeljen erre, és építsen rá. Mert ahhoz más iskola kellene. Olyan, ahol a szemlélet más. Ahol az is értékes lehet egy pedagógusnak, aki nem érti a matekot, de kiválóan ért máshoz. Akár a rajzhoz, akár az énekhez, akár a közösségszervezéshez. Hiszen van egy csomó gyerek, akinek a tehetsége úgymond nem tantárgyiasítható. De boldog és sikeres, ha kisebbeket bíznak rá, ha irányíthat egy meccset szünetben, vagy rendet rakhat a műhelyben, és rendszerezheti a szerszámokat. De ezt a mai iskola nem nézi. Ha az egész személyiségre figyelnénk, persze lehetne. És akkor megtalálnánk a boldog gyerekhez vezető utat is. Ami most a dolgozatjavítások útvesztőjében elvész.

A másik szelektáló terület a szociális helyzet. Persze, hangzatos a hátrányos helyzetűek ösztöndíja, de mindannyian, akik velük dolgozunk, tudjuk, ez gyakran nem a valós állapotra fókuszál. Mert a jövedelem alapján sokkal többen használják ki az ezzel járó támogatásokat, mint akik valóban rászorulnak. Sokszor számunkra, pedagógusok számára arcpirító elvenni a beadott jegyzői igazolást attól, aki márkás autóval áll be a parkolóba, hogy behozza. Aki nagyon tudja, hogy nekik jár. Mert neki papírja van arról, hogy jár az ingyenes művészeti oktatás. És tényleg, hisz a vállalkozásban minimálbéren bejelentett szülő jövedelme csakugyan alatta marad a szintnek. Papíron.

És akkor még nem mentünk lejjebb. A halmozottan hátrányos helyzetűek felé. Akiket már végképp nem ér el a tehetséggondozás. Akik, ahonnan jönnek, ahol élnek, ahol sosem készül házi feladat, sosincs szülői támogatás, motiváció, mégis képesek teljesíteni. Csak abból építkezve, ami a suliban ragad rájuk. Mondjuk 3-ra, vagy 4-re. De nem többre. De onnan, ahonnan ők jönnek, ez felér akkora teljesítménnyel, mint emitt a kitűnő. Ám ezekért a gyerekekért külön küzdeni kell. És ma nincs meg az oktatási rendszerben, aki küzdjön értük. A szülő helyett is. Maga helyett is. Pár év múlva a legtöbb tanár rálegyint: jó fejű lett volna… dehát… És elmarad. Lemarad, ott marad. A nyomor újratermelőjeként. Mint a szülei. Meg a nagyszülei.

Pedig jó lett volna. Lett volna bennük lehetőség. Ha valaki észreveszi. Ha nem azokkal mérik össze őket, akiknek minden megadatott. Ha figyelembe veszik azt is, honnan jöttek.

Tehetségeket pazarolunk el. Sokszor, amikor a szüleikkel beszélek, nem értem, hogy nem vitték valamire. Mint az asszony, aki a jobb kezem a faluban. Mert látom, pillanatok alatt megért mindent. Jól kommunikál, és hihetetlenül jól szervez. És gyönyörűen énekel. A semmiből varázsol életfeltételeket a családjának. Vihette volna valamire. De nem lett belőle semmi. Szakma nélkül, segélyből él, mint a többiek.

Tartok tőle, a gyermekei sem fogják többre vinni. Mert ahhoz más iskola kellene. Esélyteremtő iskola. De ez ma csak egy jól hangzó, választási szlogen. Amiben egyre kevésbé lehet hinni.

L. Ritók Nóra