A gyorsuló világ újabb és újabb kihívások elé állítja az iskolákat. Növekszik és átalakul a tudástartam, másfajta készségek szükségeltetnek ma, mint akár 20 évvel ezelőtt. Az oktatás azonban nehezen változó rendszer, aminek megvannak a maga hátrányai és előnyei is. A tananyagtartamok tekintetében a mai oktatás vergődik a régi és az új között, nem akarja elengedni az általános műveltséghez szükséges tudásátadást, de közben teret kellene engedni az újnak, a korszerűnek is. Nő hát a tananyag, egyre több terhet róva a gyerekekre. A helyzetet csak nehezíti, hogy a mindenkor regnáló hatalom is meghatároz irányokat, átstrukturál, közben hangsúlyok tolódnak el, sőt, néha értékek minősülnek át a tananyagokban, ami viszont a pedagógusokat állítja új helyzet elé. A szülők egy része, akik jobb társadalmi státuszúak, már az óvodában elkezdi menedzselni a gyermekét, jönnek a különórák, mert a továbbtanulásért, a piacképes szakmáért korán dolgozni kell, és folytatja ezt az általános iskolás korban is. A másik rész, az alacsonyabb státuszú, szegény, vagy generációk óta mélyszegény szülőknél ez nem jelenik meg. Számukra más túlélési stratégiát osztott az élet, ezt örökítik át a gyerekeinek, ők aztán végképp nem tudnak mit kezdeni az élet, az iskola kihívásaival.
Egyre bonyolultabb a helyzet. A társadalom kettészakad, lassan az oktatás is, és mindez csak mélyíti az amúgy is nagy társadalmi szakadékot. Növekszik a gyűlölet, a kirekesztés, az agresszió. Egyre kevesebb a mosoly, egyre több a borús, gyanakvó tekintet. Mindenhol. Munkahelyen, utcán, iskolában, családban. Hiányzik a szolidaritás, a tolerancia, mintha a másik ember élethelyzetbe nem tudná, vagy nem akarná beleképzelni magát senki. Sztereotip értékítéletek hangzanak el, a személyes felelősségek túlhangsúlyozásával, a hibáztatással, a megoldáskeresések minimalizálódnak. Ma már mindenki a bőrén érezheti Hankiss Elemér változásokat mutató gondolatpárjait, a „szeresd felebarátod” helyett a „szeresd önmagad”, a „légy szerény” helyett a „légy sikeres”, vagy a „bűnös vagy” helyett az „ártatlan vagy” átstrukturálódott üzeneteit.
Az iskolában is érezhető mindez. A jobb társadalmi státuszú gyerekek túlzott magabiztosságától a halmozottan hátrányos helyzetűek negatív énképéig, a kudarctűrő képesség minimális fellelhetőségétől a gyerekek közti verbális vagy fizikai agresszió megborzongató jelenlétéig, a mindenáron vezető szerepre törekvő, a kompromisszumra képtelen álláspontoktól a megalázkodó, mindent elfogadó helyzet természetes elviseléséig. Valahogy évről évre romlik minden az iskolában is, párhuzamosan persze a társadalom hasonló változásaival. Azt hiszem, kimondható: ma általánosan egyre alacsonyabb a szociális készségek jelenléte.
A megoldás-keresésre pedig nincs idő. Sőt, a probléma beazonosítására sincs, és félő, mire idáig jutunk, már késő lesz. Mert ki tenne érte? A szülő? A jobb társadalmi státuszúak sikerkritériumai között előtérben vannak más kompetenciák, a nyelvtanulás, a digitális tudás és mások, a náluk fontos „légy sikeres” üzenete pedig ma nem tartalmazza a szociális készségek fontosságát. Sőt, mintha egyre inkább nélkülözné. Nincs idő erre a napi rohanásban. A lecsúszó családoknál pedig a szülők szociális készségei ugyanolyan alacsonyak, mint a gyerekeiknél. Hogyan tudnák így átörökíteni, vagy fejleszteni azokat?
Marad tehát az iskola. De ki törődik ma ezzel? Rohanni kell, haladni a tananyaggal, nincs idő másra, óriási az ismeretanyag, a pedagógusokra nehezedő elvárások nem a szociális kompetenciák szintjére fókuszálnak, hanem pl. a műveleti sebességre, a szövegértésre, a lexikális tudásra. A pedagógusok megítélésének sikerkritériumai a tanulmányi átlaghoz kötődnek, nem ahhoz, hogy érzi, hogy látja magát a gyerek a közösségben, a világban, vagy milyen az énképe.
Közben pedig egyre több pedagógus küzd az osztályteremben a motiváció hiányával, az agresszió terjedésével, azzal, hogy a gyerekek képtelenek közösségben működni, hogy a kudarcot képtelenek elviselni, hogy nem érzik, mivel, és mennyire bántják meg a másikat. Persze most sokan azt gondolhatják, hát ezért kellett bevezetni az erkölcstan, vagy a hittan oktatását.
De ez nem segít ezen. Ez ugyanis nem az a terület, ami ismeretekhez köthető, „tantárgyiasítható”. Ezek a tevékenységek során, folyamatos megtapasztalások útján fejlődnek. Ennek jelen kellene lennie minden tanórán, és az iskola un. rejtett tantervében is, hiszen minden pedagógiai folyamatba beágyazható lenne. Valami miatt még sem megy. A helyzet romlik, a probléma kezeletlen marad, új kapuk nyílnak a gyerekek számára a digitális térben, erre már végképp nincs hatása sem a szülőnek, sem az iskolának. Sajátos önbizalmat építő nickname-s jelenlétek a közösségi oldalakon, vagy a szelfizések önmagukat sztároló megerősítései, a felnőttek számára nem látható csoportszerveződések, melyek egy még kialakulatlan értékrendet befolyásolnak, ellenőrizhetetlenül.
Mi lehet a megoldás?
Azt hiszem, ha az iskola nem fókuszál sürgősen a szociális készségek fejlesztésére, megállíthatatlanok lesznek a negatív folyamatok. A veszélyt azt hiszem, sokan nem látják. De talán a változásokat érzik a szegregált iskolák pedagógusai, és az „átlag” általános iskolák tanárai is. Ha az ember felveti, a boldog gyerek és az iskola összefüggését, gyakran hallani: „Naná, még mit nem! Nem szórakozni járnak ide! Nem kívánságműsor ez! Jobb, ha itt megtanulják, milyen az élet, mert aztán kint jön a pofára esés.”
Pedig nem lenne nagy kihívás foglalkozni kicsit az érzelmi intelligenciával, a szociális készségekkel. Milyen jó lenne, ha a tanórák tudatos pedagógiai munkájába kötelezően be lehetne építeni a személyes és a társas kompetenciák fejlesztését. Ha kötelező lenne minden gyerek esetében minden tanórán figyelnie arra a pedagógusnak, hogy volt-e sikerélménye a gyereknek. No, nem csak azoknak, akik először készülnek el a matematika példával, vagy leghamarabb fordítják le az angol párbeszédet. Hanem mindegyiküknek, azoknak is, akik gyengébbek. Azoknak is, akik a leggyengébbek. Persze ehhez differenciálás kellene, ez nem megy a „most mindenki a második bekezdést olvassa” rendszerű, poroszos, frontális módszertannal.
Vagy milyen jó lenne, ha minden egyes tanórán kötelező lenne egy csoportos feladat megoldása. Ahol a gyerekek megtanulhatnák a munkamegosztást, fejlődhetne a toleranciájuk, a kompromisszumkészségük, a szabálytartásuk, és a közös értékelésen a kudarc elviselésében is tudnák támogatni egymást. Fejlődne a csoportidentitásuk, az együttműködési képességük, az egymásra figyelésük.
Sokat nyernénk ezzel. Azt hiszem, ha egy-egy iskola így szervezné a mindennapjait, hamarosan nem lenne gond a motivációval sem, mert ezeknek a tevékenységeknek van még egy fontos jellemvonása: az, hogy örömöt, pozitív megerősítést adnak. Egyénileg is, és csoportosan is. Ami pedig örömteli, arra vágynak a gyerekek. Minden tantárgyba beépíthető lenne ez, kis energia-befektetéssel.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Ez a bejegyzés ma eltalált! Köszönöm!