Azért tervezik, mert nem tudnak 45 percet figyelni. Úgy, ahogy az iskolában kell. Olyan felnőttesen. Rendesen.
Próbálom megérteni, de nem megy.
Az alternatív iskolák régóta dolgoznak a szabad órakerettel, amikor a tevékenység és a gyerekek állapota dönti el, meddig tartson egy óra. Ha nagyon belemerülnek, lehet 60 perc is. Ám ha negyed óra múlva érzékelhetően fáradtabbak, mint kellene, abbahagyják a tanulást, és pihennek, játszanak, vagy kimennek a szabadba. Náluk valahogy működik. A hagyományos oktatási rendszerbe talán sose fog beépülni. Most pláne nem.
„Régi problémája a közoktatásnak, hogy a hatéves gyerekek 45 perces órákat nem képesek végigülni”- olvasom a közleményben.
Hát ez az, amit nem értek. Hogy kinek a problémája ez? Mert annak a pedagógusnak, akiknek eddig is a gyerek volt a fontos, és nem a tankönyv, meg a feladat, annak eddig is ment a dolog. Mert nem ragaszkodik kényszeresen a frontális módszerekkel fenntartott figyelemkoncentrációhoz. Hanem változatos módszerekkel tanít. Differenciál, csoportmunkában dolgoztat. Amit a gyerekek nem is fognak fel tanulásként…csak játékként. Amiben jó részt venni, akár 45 percen át is.
Az ilyen pedagógus termében mindig van kisebb-nagyobb szőnyeg, párnákkal, hogy a kicsik lepihenhessenek. Esetleg mesesarok…és mesélnek is sokat. Az efféle tanító felkészülése nem a füzetjavításból áll csupán, hanem hagyva a könyvet, munkafüzetet, feladatokat talál ki, ehhez eszközöket készít. Olyat, ami akkor, annak és ott a legjobban fejlesztő lesz. Neki nincs két egyforma feladatokkal tűzdelt tanév, hisz mások a gyerekek is.
Az ilyen pedagógus időt szán a beszélgetésre, a konfliktusok tisztázására. Ha kell, matematika órán is. Mert fontosnak látja, hogy mindenki jól érezze magát az osztályközösségben. És nem hagyja el a készségtárgyakat, csak azért, hogy a végére érjen a könyvnek….ki mer hagyni tananyagot. Képes bábozással feldolgozni egy olvasmányt. És társasjátékkal tanítani a matematikát. Tudja, hogy a mozgás mennyire fontos. Mozgatja hát őket, amennyit csak lehet. Nemcsak testnevelés órán. Nála a rajzóra sem annyi, hogy „rajzoljatok nyári élményt…” és addig összesíti a hiányzást a naplóban…
Ő tud valamit kezdeni azzal is, aki más. Hosszasan küzd, hogy megtalálja a hozzá vezető utat. Hogy megértse, miért más. És megérti. Sőt, el tudja fogadtatni a többiekkel is.
Ő nem nézi az óráját, hogy mikor mehet végre ki szünetre, vagy haza. Nem telefonál óra közben. Ha kint vannak, ő nem az árnyékban ül a padon a kolléganőivel. Az ilyen tanító nem küldi ki a gyereket, ha rendetlen. Leköti, fejleszti, megérti.
Miért nem kérdezi meg az ötlet kiagyalója, mondjuk Winkler Mártát erről? Vagy másokat, máshol. Akik legendásan jól teszik a dolgukat. Akiknek az osztályába bekerülni is nehéz, és a szülők képesek utazni is a kicsivel, csak, hogy hozzá kerüljön. Ahhoz a pedagógushoz.
Mert akkor kiderülne, hogy nem ettől lesz jó az oktatás. Hanem a módszerektől. Amelyeket egy szóval lehet jellemezni: gyermekközpontúak. Ők bizonyára csak mosolyognának, ha megkérdeznék őket: nem ettől függ. Hogy hány perc. Csak szeretni kell a gyerekeket.
Valahogy úgy érzem, ez is visszafele visz. A fegyelem, a rend kizárólagossága felé, ahol nincs játék, kacagás, csak figyelem, egyfajta tanulás, a régi poroszos modell szerint. Azok felé a pedagógusok felé nyit ez az ötlet is, akik eszköztelenek. És ez bizony rendszert alkot a folyosóra kiküldhető gyerek ötletével, aki esetleg 30 percet sem képes figyelni. Mert másképp működik.
Ezért nem értem. Nem lehetne azt a szót előtérbe helyezni, hogy gyermekközpontúság? Végiggondolni, mitől lesz boldog egy gyerek, és meddig tudja az iskola boldogságban tartani?
És valahogy ehhez illeszteni a többit? Ami egy korszerű, modern, humánus iskola felé mutat. Amiben talán még az integráció is működne. Nemcsak 30 percig.
Ma szabadidős tevékenység szociális földprogram, eleve halmozottan hátrányos helyzetű családok gyermekeinek: 23; 21 éves fogyatékos, mozgásfogyatékos, pártfogói felügyelettel rendelkező, 8 évestől, fiú és lány 17 fő: fél kilenctől délig.
nincs 15 perc szünet! nincs tanítás, kötelezettség, vakáció van és vidámság, annak kell lennie, mert legközelebb nem jön és ez nem kötelező!
De van szabályokban való megegyezés konfliktuskezelés, örömszerzés, még reggel, differenciálás, vetélkedő: ülve "darc"-verseny, mert a kerekes székből a 9 éves fiú nem tud felállni, még sem szólja meg senki.
A módszer és az eszköz az enyém, az én tudásom és a gyerekanyag megismerése nem egy tanév, hanem egy alkalom. Tervezz a következő alkalomra!
Ez nem törvény Nóri! Akarom, vagy nem akarom, hogy jó legyen a gyereknek! akkor jön vissza!
A gyermek önként hozza meg a döntést, végig tölti nálam a napját, vagy feláll és elmegy, és a legközelebb sem jön.
Vagy így tanítunk, nevelünk, vagy sehogy. Így tettem 25 éve is, pedig még sehol sem voltak a "reformiskolák" és így tette édesanyám is 50 évvel ezelőtt falusi, osztatlan iskolában, osztályban. Nincs új a nap alatt, csak jó nevelő meg rossz.
Én pontosan tudom, hogy neked igazad van, de akkor a "mások" gondolkozzanak el végre egy kicsit – ez az írás is nekik szól… és menjenek…
Igen…mi tudjuk ezt…ők meg nem olvassák. Vagy ha igen, semmiképp sem gyakorolnak önkritikát. Csak azt nem értem, nem bírom felfogni, hogy miért őket erősíti az irányítás, és miért mi érezzük egyre rohadtabbul magunkat.
Az a vicces, hogy több mint száz évvel ezelőtt Maria Montessori leírta azt a jelenséget, amit ő a "figyelem koncentrációjának" nevezett. Legnagyobb meglepődésére tapasztalta ugyanis, hogy 4-6 éves gyeekek, ha olyan eszközt, olyan feladatot kapnak, ami igazán leköti őket, akkor órákon át képesek elmélyülten dolgozni, úgy, hogy szinte megszűnik körülöttük a világ. A történet szerint egy kislány a hengersor feladatokba feledkezett bele úgy, hogy amikor felemelték a székét és az asztalát, fel sem tűnt neki, hanem dolgozott tovább.
Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy meddig tudnak koncentrálni a gyerekek, ez ugyanis nem az életkortól függ, hanem a tevékenységtől.
A vicces inkább az, hogy számos tanulmány és kutatás, pedagógia programok születtek arra vonatkozóan az országban, hogy hogyan közelítsük az óvodát az iskolához. A fő feladat nem ez volt soha, hanem az egyéni képességekhez kellett volna megtalálni a módszert és az eszköztárat. És ehhez nem törvény, hanem módszertani szabadság és kultura kellett volna. (amit a törvény ma is deklarál) kimaradt nagyon sok év, és még mindig itt tartunk.
kudarcnak ítéltünk x generációt és most meg jön az y generáció is. ehhez hogyan fogunk felnőni? mert a feladat adott, mint a gyermeknek, és meg kellene oldani.
a mélyszegény, a kulturgazdag, a képességbeli hátrányos, a tanulásban akadályozott, a zseni és a gazdag gyermek egyszerre gazdag, a világ y generációt hirdetett, mi meg a száz évvel ezelőtti probléma előtt is kitárt karokkal állunk.
azt hiszem meg kellene ismerni a gyermeket! úgy egyenként!
gyönyörű folyamat ábrákkal találkozok neves elméleti pedagógusok nyomán: az élet a terepen van, a visszacsatoláshoz a reakció idő ezred másodperc: a felkészültségünk a feladatra.
Miért, szerinted a dolgozni szó összeegyeztethetetlen a munkával, a hivatással? Baj, hogy ez is pejoratív mellékhangot kap. De van rosszabb is. Nemrég egy ismerősömmel találkoztam reggel az utcán. Hova, hova? -kérdeztem. Gályázni. Mondta. És te? Én dolgozni – válaszoltam neki. Alakul a nyelv, más tartalmak töltődnek vele. Tükrözi az országot is. Vagy inkább a változásokat.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Ma szabadidős tevékenység szociális földprogram, eleve halmozottan hátrányos helyzetű családok gyermekeinek: 23; 21 éves fogyatékos, mozgásfogyatékos, pártfogói felügyelettel rendelkező, 8 évestől, fiú és lány 17 fő: fél kilenctől délig.
nincs 15 perc szünet! nincs tanítás, kötelezettség, vakáció van és vidámság, annak kell lennie, mert legközelebb nem jön és ez nem kötelező!
De van szabályokban való megegyezés konfliktuskezelés, örömszerzés, még reggel, differenciálás, vetélkedő: ülve "darc"-verseny, mert a kerekes székből a 9 éves fiú nem tud felállni, még sem szólja meg senki.
A módszer és az eszköz az enyém, az én tudásom és a gyerekanyag megismerése nem egy tanév, hanem egy alkalom. Tervezz a következő alkalomra!
Ez nem törvény Nóri! Akarom, vagy nem akarom, hogy jó legyen a gyereknek! akkor jön vissza!
A gyermek önként hozza meg a döntést, végig tölti nálam a napját, vagy feláll és elmegy, és a legközelebb sem jön.
Vagy így tanítunk, nevelünk, vagy sehogy. Így tettem 25 éve is, pedig még sehol sem voltak a "reformiskolák" és így tette édesanyám is 50 évvel ezelőtt falusi, osztatlan iskolában, osztályban. Nincs új a nap alatt, csak jó nevelő meg rossz.
Én pontosan tudom, hogy neked igazad van, de akkor a "mások" gondolkozzanak el végre egy kicsit – ez az írás is nekik szól… és menjenek…
Igen…mi tudjuk ezt…ők meg nem olvassák. Vagy ha igen, semmiképp sem gyakorolnak önkritikát. Csak azt nem értem, nem bírom felfogni, hogy miért őket erősíti az irányítás, és miért mi érezzük egyre rohadtabbul magunkat.
Az a vicces, hogy több mint száz évvel ezelőtt Maria Montessori leírta azt a jelenséget, amit ő a "figyelem koncentrációjának" nevezett. Legnagyobb meglepődésére tapasztalta ugyanis, hogy 4-6 éves gyeekek, ha olyan eszközt, olyan feladatot kapnak, ami igazán leköti őket, akkor órákon át képesek elmélyülten dolgozni, úgy, hogy szinte megszűnik körülöttük a világ. A történet szerint egy kislány a hengersor feladatokba feledkezett bele úgy, hogy amikor felemelték a székét és az asztalát, fel sem tűnt neki, hanem dolgozott tovább.
Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy meddig tudnak koncentrálni a gyerekek, ez ugyanis nem az életkortól függ, hanem a tevékenységtől.
A vicces inkább az, hogy számos tanulmány és kutatás, pedagógia programok születtek arra vonatkozóan az országban, hogy hogyan közelítsük az óvodát az iskolához. A fő feladat nem ez volt soha, hanem az egyéni képességekhez kellett volna megtalálni a módszert és az eszköztárat. És ehhez nem törvény, hanem módszertani szabadság és kultura kellett volna. (amit a törvény ma is deklarál) kimaradt nagyon sok év, és még mindig itt tartunk.
kudarcnak ítéltünk x generációt és most meg jön az y generáció is. ehhez hogyan fogunk felnőni? mert a feladat adott, mint a gyermeknek, és meg kellene oldani.
a mélyszegény, a kulturgazdag, a képességbeli hátrányos, a tanulásban akadályozott, a zseni és a gazdag gyermek egyszerre gazdag, a világ y generációt hirdetett, mi meg a száz évvel ezelőtti probléma előtt is kitárt karokkal állunk.
azt hiszem meg kellene ismerni a gyermeket! úgy egyenként!
gyönyörű folyamat ábrákkal találkozok neves elméleti pedagógusok nyomán: az élet a terepen van, a visszacsatoláshoz a reakció idő ezred másodperc: a felkészültségünk a feladatra.
Az írás nagyon jó. Egyvalami mégis zavar: a "dolgozni" szót nem szeretem látni és hallani ha oktatásról, tanításról van szó…
Miért, szerinted a dolgozni szó összeegyeztethetetlen a munkával, a hivatással? Baj, hogy ez is pejoratív mellékhangot kap. De van rosszabb is. Nemrég egy ismerősömmel találkoztam reggel az utcán. Hova, hova? -kérdeztem. Gályázni. Mondta. És te? Én dolgozni – válaszoltam neki. Alakul a nyelv, más tartalmak töltődnek vele. Tükrözi az országot is. Vagy inkább a változásokat.