63. esélyegyenlőségi napló

Az arányvesztés béklyójában

Tehetséggondozás és felzárkóztatás. Azt hiszem, ez két alapvető tétel a pedagógiában. Mindkettő nélkülözhetetlen. Mindkettőre egyformán kell(ene) figyelmet fordítani. Szakpolitikai szinten is.

Azt hiszem, a tehetséggondozással nincs is semmi baj. Ez fontos és jól kommunikált kérdés a döntéshozóknál. Kompatibilisen illeszkedik a kommunikált sikerekhez, a töretlen fejlődéshez.

Külön, a tevékenységet szervező intézménye van (Matehetsz), honlappal, lelkes és hozzáértő munkatársakkal, rendszeresen érkező hírlevéllel, pályázati lehetőségekkel, megtisztelő iskolai minősítésekkel (tehetségpontok, melyeknek száma folyamatosan emelkedik, szerte az országban), nemzetközi hálózati csatlakozási lehetőséggel (Európa Tehetségpontok Hálózata), évente pedagóguselismerésekkel (Bonis Bona díjak), tudatosan szervezett, mindenhol elérhető szakmai továbbképzésekkel, intézményi illeszkedésekkel, konferenciákkal, és ehhez illeszkedő marketinggel.

Érezni kell mindenkinek, hogy ebben van a jövő, a tehetségek beazonosításában, felkarolásában, folyamatos fejlesztésében. Ez méri az iskolát, a pedagógust, ezek a sikerek sok esetben a mérőszámok a szülő számára is. (Persze csak azoknak a szülőknek, akik tudatosan választanak iskolát, és ehhez lehetőségük is van.) A rendszer a tehetséggondozással már lement az óvodáig, nagyon helyesen, hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a hatásokat már ott tudjuk intézményesíteni, ezen a téren is. Külön hálózat épült hát erre: az óvodáskorú tehetségígéretek fejlesztésére.

Nagyon fontos ez más szempontból is, hiszen a tehetséges gyerek példa, húzza a többit is, még a pedagógusra, sőt a tantestületre is pozitívan hat, mert benne van a történetben nemcsak a gyerek, hanem a pedagógus sikerélménye, karriertörténete is.

Nem ezzel van bajom. Hanem a másik területtel, a felzárkóztatással. Mert a két területre szánt figyelem, kommunikáció finoman fogalmazva sem kiegyenlített, hogy a területekre szánt forrásokról ne is beszéljek.

Mert ez nem tűnik olyan fontosnak, és semmiképp sem illeszkedik kompatibilisen a kommunikációhoz, meg a töretlen fejlődéshez. Ennek nincs külön, a tevékenységet szervező intézménye, sem honlapja, sem hírlevele, sem minősítése, sem államilag épített intézményi illeszkedése, tudatosan szervezett, mindenhol elérhető, beépíthető tudást adó továbbképzéseket alig találni. És persze nincs ennek a témának marketingje sem. Ez egy sötét terület. A taktika pedig úgy tűnik, leginkább az, hogy nem vesznek róla tudomást. Vagy legalábbis úgy vélekednek róla, hogy szegénynek, tudáshiányosnak, esélytelennek lenni ma személyes döntés, szülői felelősség, nincs vele dolga a rendszernek. Mert az álláspont az, hogy ami negatív dolog, nem működő, az nem lehet a rendszer hibája, hiszen az jó, csakis az emberekkel lehet a baj, akik nem értik, hogy ez a rendszer a jövő, és nem illeszkednek hozzá.

A problémát pedig ezer szál köti a rendszerhez, mondhatnánk úgy is, hogy az hozta létre, no nem most, hanem már rég, de az utóbbi évek irányai határozottan növelték a bajt. Persze nem csak az oktatásban, hiszen itt sokkal nagyobb problémáról van szó, lakhatási szegénység, szakképzelten munkaerő, akiknek megfelelő munkatapasztalata sincs, mert alkalmi vagy feketemunkán szocializálódtak, szülők és nagyszülők, akik tudás és képességek tekintetében végképp leszakadtak a 21. századi elvárásoktól. Mert nekik sem adott az iskola eleget, a családjuk sem, mert ott is hiányzott minden, ami munícióként értelmezhető lett volna.

Az iskolában érzékelhető tünetek ennek az egész problémahalmaznak a lecsapódásai.

Ha felzárkóztatásról beszélünk, és elemezgetjük ezeket a tüneteket, a pedagógusok nagyon hamar eljutnak annak megfogalmazásig, hogy ezeknek a kezelése nem az iskola dolga. Ami jogos, hiszen egy lakhatási szegénység-problémát az iskola nem tud megoldani, ám a hatása a gyerekben ott van, és bejön a tanterembe is, és azzal már kezdenie kellene valamit. És ez így van a problématérkép minden elemével.

Megoldás viszont nem körvonalazódik senkiben. Itt nincs a tehetség-beazonosításhoz hasonló hátrány-beazonosítás, pedig ennek is megvan a módszertana. Itt nincs az óvodától tudatosan épített egyéni fejlesztés, folyamatos követése, mérése a változásoknak. És nincsenek megfelelő szakemberek sem. Nem is akarnak a pedagógusok ebben az irányban szakosodni, hiszen ez nem elismert terület, a pedagóguselőmeneteli rendszerben korántsem kommunikálható úgy, mint a tehetséggondozás. A trend világosan kirajzolódott már, és aki boldogulni akar, ehhez kapcsolódik.

A probléma mélységét talán leginkább az oktatási szegregáció elszabadulása jelzi, nincs állami törekvés a megállítására, ezen a területen vannak ugyan nevesített törekvések, szakpolitikai szinttől (Antiszegregációs Kerekasztal) tankerületiig (legfrissebb az antiszegregációs munkacsoportok létrejötte), de ezek valós változást nem hoznak, bár kétségtelen, hogy jól kommunkálhatók a történetben, főleg a kötelezettségszegési eljárásban vizsgálódók felé.

Most talán sokan mondják: na és a tanodák? Hiszen most illesztik be őket az állami finanszírozásba. Igaz, hogy ez töredékét sem érik el a felzárkóztatásra szoruló gyerekeknek, de mégis, léteznek. Mi ez, ha nem a felzárkóztatás támogatásának fényes bizonyítéka? Nos, számomra ez csak annyit bizonyít, hogy az állam nem kívánja a szegregáló hatású iskolarendszert esélyteremtővé tenni, inkább választja e mellett, ezt nem változtatva, külön intézménytípus fenntartásával azt az üzenetet, hogy ma az óvodának, iskolának nem dolga a felzárkóztatás. Nincs ott helye. Mert a rendszer így jó, tehetséggondozási fókusszal. Azt kell támogatni, akiben van valami. Akiben meg hiány van, bármiben, az nem része ennek a rendszernek. Az nem kell. Nem fordítanak rá figyelmet, erőforrást.

Nem értem, mit remélnek, hogy majd egyszer elfogynak, eltűnnek? Sok szakértő jósolja, hogy egyre több olyan gyerek lesz az iskolákban, aki valamilyen hátránnyal érkezik, és speciális fejlesztést igényel. És ebben még nincs benne a szociális kérdés…csak a „más”.

Egyszer valahol javasoltam (teljesen fölöslegesen), hogy a tehetségpontok rendszerével párhuzamosan építsünk fel egy esélypont hálózatot is. Mert ez így nekem nem mutat igaz képet. Tehetségpontok ma azok az iskolák is, ahol a felzárkóztatás sokkal nagyobb hangsúllyal kellene, hogy jelen legyen. Persze ehhez fel kellene vállalni állami szinten a problémát, elemezni azt, valós adatokra támaszkodva.

Talán azt hiszik, hogy nem lehet együtt értelmezni a tehetséggondozást és a felzárkóztatást? Dehogynem…. Csak tudomásul kellene venni, hogy van, ahol a tehetségcsírák felfedezéséhez is hátránykompenzáló munka szükséges. És látni azt, amit a szakemberek tudnak, micsoda elképesztő hatással van egy tehetségterület a személyiségre, a motivációra, mindenre. Meg persze az is lényeges lenne, hogy a tehetséggondozást ne korlátozzuk csupán a „fontos” tantárgyakra.

Mindez nemcsak azért baj, mert így nő a szakadék, hanem azért is, mert tömegekben rejlő lehetőségeket, gazdasági potenciát veszítünk el. Mert a hátrányok rögzülése meghatározza az életüket. Sőt, ami a legszörnyűbb, a gyerekeikét is. Ha nem teremtünk egyensúlyt a pedagógiai fókuszokban, a probléma aláás mindent. A tehetséggondozás jövőjét is.