Esélyegyenlőségi napló, 6. rész

Tehetség és esélytelenség

A történet régen kezdődött, amikor még általános iskolában tanítottam.

A cigány fiú hihetetlenül tehetségesen rajzolt. Sokáig csak azt érzékeltem, hogy ügyesebb, mint az átlag, aztán egy szerencsés feladat elindította. Mintha egy palackból szabadult volna ki egy szellem: ontotta magából a hihetetlen képi asszociációkat. Őszintén csodáltam. Nemzetközi pályázatokat nyert, újságcikkeket írtak róla…

De a többi tantárgyból gyenge volt, főleg matematikából. A tantestület pedig nem volt partner, sőt. Sosem felejtem el az ominózus mondatot, amit a matematikatanár és egyben igazgatóhelyettes mondott: „Rajzolni a hülye is tud. Próbálnál nekik matematikát tanítani! Akkor nem lennél így elájulva…” Próbáltam Picassóval érvelni: ő sem tudott kétjegyű számokkal műveleteket végezni. A válasz rövidre zárta próbálkozásaimat: „Meg is látszik rajta…”.

Azért nem adtam fel, próbáltam ösztöndíjat, kollégiumot, pártfogót szerezni. Egy darabig úgy tűnt, sikerül. Aztán a család, pontosabban a fiút nevelő nagymama közbeszólt. Nem csak ezért nem működött a dolog, mert nagyon szegények voltak. Nem voltak hajlandók kétszáz kilométer távolságra elengedni. Hiába érveltem, próbálkoztam. Azután meg is fenyegettek… Fiatal voltam, tapasztalatlan, ma már másképp csinálnám. Végül egy közeli szakközépiskolába került, szobafestést tanult. „Mégiscsak festék, tanár néni” – próbált vigasztalni.

Aztán sokáig nem tudtam hallottam róla, Pesten dolgozott. Úgy nyolc éve futottunk össze az utcán, itthon, kisgyerekkel a karján. Pár mondat, zavart mosolygás csupán.

Mostanában gyakran látom. A közmunkaprogramban az utat takarítja neonzöld mellényben, mint a többiek. Keresi a pillantásomat, és lelkesen köszön, ha autóval megyek el mellette, integet. Ezt sosem mulasztja el.
Naponta emlékeztet egy eltékozolt tehetségre. Mostanában többször eszembe jut: meg kellene vele próbálni újra. Talán még most sem késő, csak harminc év körül lehet.

L. Ritók Nóra