Beszélgettem valakivel erről. Olyan emberrel, akinek nálam nagyobb rálátása van az uniós pályázatokra. Ó,- mondja – te rosszul gondolod. Itt a cél az, hogy a pénzeket lehívjuk. Hogy ne maradjon bent. A társadalmi hasznosulás most másodlagos. (L. Ritók Nóra)
Visszaadtam egy elnyert pályázatot. Nem írtam alá a szerződést. Még nem tettem ilyet. De most nem láttam értelmét. Persze még mindig abban próbálok hinni, hogy a dolgok összefüggenek, és valaki, valahol biztosan valamiféle logika mentén próbálja rendezni a szálakat. Bár az az igazság, egyre kevésbé hiszek ebben.
A pályázat története jóval hamarabb indult, még az előző kormány idején gyűjtögettek, és minősítettek központilag un. "jó gyakorlatokat" , aminek a pedagógiai innovációk feltérképezése, elterjesztése, az iskolák közötti egyfajta tudásmegosztás volt a célja, egy „szolgáltatói kosár” létrehozása. Igaz, akkor még a közoktatás szolgáltatásként értelmeztetett, ma már nem annak tekintik a döntéshozók. Aztán pályázatokat írtak ki arra, hogy un. referenciaintézmények váljanak azokból az iskolákból, akik ezeket a jó gyakorlatokat kifejlesztették, és képzéseken felkészítsék őket arra, hogy tudásukat képesek legyenek tantestületi szinten is továbbadni.
Nos, mi is pályáztunk, hiszen négy minősített jó gyakorlatunk volt, és tömegével fogadtuk azokat az iskolákat, akik szerették volna átvenni ezeket. Aztán persze csúszott az egész, és közben egyértelmű üzenetet kaptunk a közoktatási megállapodásra beadott pályázatunk elutasításával, hogy az az innováció, az a jó gyakorlat, amit mi kidolgoztunk, és alkalmazunk, nem jelentős, nem fontos, nem támogatandó. Mivel maga az iskolafenntartás is veszélybe került, és csupán egy fantasztikus civil összefogásnak köszönhetem, hogy a következő tanévben működhetünk, nem láttam értelmét, hogy aláírjam a szerződést, és belefogjunk egy felkészítésbe, arról, ami nem kell, ott, ahol a rendszernek nemcsak ez a tudás, de lassan az iskolánk sem kell.
Mert eddig íve volt a dolognak, volt értelme felzárkóztatásban gondolkodni, alternatív módszerekben, gyermekközpontú oktatásban, a művészeti képzés sem a fenntartó függvényeként értékelődött, hát hittem, lépésre – lépésre haladhatunk, hiszen a beavatkozási pontokat egyformán látjuk a döntéshozókkal. De ma más hangsúlyokkal, másképp rendeződnek a dolgok. A megindult folyamatok pedig értelmüket vesztették.
Persze nemcsak az oktatásban érzékelek furcsaságokat. Írtam már a kosárfonásról, ami szerintem statisztikailag is a legtöbbször támogatott roma felzárkóztatási program, érzésem szerint a legkevesebb hasznosulással. És továbbra is nehezen értem a súlypontozást, mert a sportlehetőségek bővítéséhez képest túl nagy szegénységet érzékelek, és nem tudom nem fontosabbnak gondolni a megélhetést, mint a versenysportot. Tudom, persze, az is kell, semmi bajom vele, ….de majd azután, ha lesz mindenkinek lehetősége elérni. Ezt, és az élet alapfeltételeit is.
Mostanában több helyre is hívtak, esélyteremtő pályázatok keretében, hogy beszéljek arról, mi, hogyan próbálkozunk. Milyen lehetőségeket próbálunk teremteni a mélyszegénységében élőknek, hogy elmozdulhassanak a mélypontról? A hallgatóság többnyire közmunkaprogramban foglalkoztatott képzelten emberekből áll, akik a teljes elszegényedés szélén, a létminimum alatt kapaszkodnak azokba a múló lehetőségekbe, amiket a pályázatok felvillantanak. A pályázatok pedig arra készítik fel őket, hogy hogyan legyenek vállalkozók. Mert most erre lehetett pályázni. Vállalkozási ismereteket adnak azoknak, akik zömében maximum nyolc osztállyal rendelkeznek, akik a köztartozások felhalmozódása miatt már teljesen eladósodtak, akik nem tudják már a megélhetésüket sem biztosítani.
Hogy mi annak a reális esélye, hogy bármelyikük szert tegyen olyan tudásra, amivel céget alapíthatna, és persze az ehhez szükséges tőkére is, arra nincs válasz. De nem is ez a cél. Vagyis, ez csakis irreális cél lehet. Más fontosságok szervezik a dolgokat.
Beszélgettem valakivel erről. Olyan emberrel, akinek nálam nagyobb rálátása van az uniós pályázatokra. Ó,- mondja – te rosszul gondolod. Itt a cél az, hogy a pénzeket lehívjuk. Hogy ne maradjon bent. A társadalmi hasznosulás most másodlagos.
Nem értem. Hiszen így a pályázatíró cégek járnak legjobban, akik ebben az álságos célrendszerben megírják úgy, hogy az elnyerhető, lehívható és elszámolható legyen. Jó, jól járnak még azok is, akik dolgoznak benne, a menedzsment. De a beavatkozási pontok? A célcsoport? Az ő életükben ad e bármi változást egy – egy sokmilliós pályázat? Vagy csak én dolgozom olyan területen, ahol ezt tapasztalom? Máshol összhangban vannak a beavatkozási pontok, a célok, és a lehetőségek?
És attól félek, a következő etapban majd továbblépünk. Hiszen jelentős összegekkel támogatta az unió ebben a szakaszban pl. a közoktatás modernizációját, aztán a vállalkozóvá válást, esélyt adott, nem is keveset, nem beszélve a romák felzárkóztatásáról, mehetünk hát tovább, a következő lépcsőfokra, amelyeknek ezekre kellene épülnie. De az alap, az hiányozni fog. Mert nem azt erősítette meg, amire ott kitalálták.
Mert a társadalmi hasznosulás mértéke a kiírt és lezajló pályázatokban nem tudom, elég lesz e ahhoz, hogy megtartsa a papíron megtervezett következő szintet.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)