34. esélyegyenlőségi napló

A szegénység nem etnikai kérdés

Amikor az ember nézi a híreket, benne az afrikai éhségtáborokat, vagy India koldusgyerekeit, túl távolinak érzi ezt az egészet. Rányom a távkapcsoló gombjára, és már el is hessegeti magától a rossz érzést, a kellemtelen gondolatokat.

Aztán, ha kicsit szétnéz, rájön, körülötte is jelen van a szegénység, a gyermekszegénység, a nyomor. Itt, a megyénkben is vannak olyan területek, amelyek a 33 LHH-s kistérségekhez tartoznak. Persze ez a felületes szemlélőnek nem látszik. Aki átutazik ezen a vidéken, a városokban nem látja nyomát. És nem látja a falvak főutcáin sem. De elég csak letérni az útról, kimenni a települések szélére, az utolsó utcákhoz, az utolsó házakhoz, vagy befordulni egy-egy zsáktelepülésre, és olyan látvány tárul a szeme elé, aminek nem kellene itt lennie, Európa közepén, a 21.században.

Szeretnem Önöket képzeletben elhívni egy ilyen utcába. Nem messze, 50 -60 km-re innen, Debrecentől sok ilyen helyet találni. Tapasztalatból beszélek, mert ezeken a helyeken mi, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársai gyakran megfordulunk. Megyünk a tanítványaink után, mert az iskolában érzékeljük, ha baj van. Hogy miből? A felfeslett, két számmal nagyobb cipőből, amibe zokni novemberben sem jut. A vékonyka kabátról, amikor már jóval fagypont alatt van az idő. A zaklatott gyerek látványától, aki a tízóraiig nem bír figyelni. Abból, hogy a híg húsléhez is kenyeret kér a menzai ebédnél. Ahogy eszik. Ahogy nagyon figyel az ételre. Hogy a programoknál, kirándulásnál, előadásnál az első izgatott kérdése: ez ingyen van? Mert tudja, ha fizetni kell érte, neki nem szabad jelentkeznie. Attól, hogy olyan szavakat tud, amiket ma nem kellene egy gyereknek, amelyek a nyomor szavai. Mint a kamatos pénz, a fizetési előleg, a közmunka, a családi…Mert egy nyolc évesnek még nem ezeket a szavakat kellene értenie. És látjuk a felszerelés hiányából, a sokszori beírásról, amit az általános iskolában kap, mert nem visz színes papírt, vagy körzőt, tornacipőt. Sokan mondják, hanyagságból. Mi már pontosan tudjuk, hogy mert nem jut rá. Mert miből is jutna?

A 42 ezret is csak a szerencsések viszik haza, akik nyolc órában közmunka programokban dolgozhatnak, vagyis dehogy, hisz hetente fizetnek, ebből előbb leveszik a kukadíjat, a bank a tartozást, és gyakran van, hogy az átdolgozott hét után semmi sincs a számlán, nincs miből kenyeret venni sem. Nem hogy villanyszámlát fizetni, vagy ruhát, cipőt venni. A többség persze 22 800-at kap, a foglalkoztatást helyettesítő támogatást. Mert közmunka sem jut mindenkinek. És ehhez jön még a családi pótlék. Amiről sokan mondják, akik jó messze vannak ettől, hogy túl sok nekik. De ha valaki elosztja, egy főre, rögtön látszik, mennyi az annyi. Hogy sokaknak még, ha nem is tartoznának sem jut egy főre egy hónapra 20 ezer Ft. De van, ahol a tartozások miatt ötezer sem. És ez, szűkösen, talán két hétre elég. Aztán kezdődik a túlélésért a küzdelem, jó, ha akad napszám, ami 3500 errefelé, de most, hogy vége a betakarításnak, nem lesz ez sem. És nem ad a természet sem, vége a csigázásnak, bodzaszedésnek, a vasazás sem megy már. Nem sok választás marad. Vagy a kamatos pénz, az uzsora, mert mindenütt van, aki a nyomorultakon élősködik, vagy a banki kölcsön, ami házhoz megy, és a semmire is ad. Jó magas thm-mel.

A házak pedig? Félkomfortos, vagy komfort nélküliek, melyekben ilyenkor már hamar sötét lesz, villany nélkül. Víz csak az utcán, a közkutaknál, ahol nem zárták még le azokat. Mert az önkormányzatok is szegények, ott spórolnak, ahol tudnak. Bent egy, legfeljebb két helyiség, ilyenkor, ahogy jön a fűtési időszak, mindenki egy szobában alszik. Mert csak egy kályha van. Már ahol van. A szobák bútorzata csupán ágyakból áll, fekvőhelyek csak, az alvásnál a Móricz regényekből ismert lábtól fekvés bevett gyakorlat még most is. Vacsora szűkösen, van, mikor semmi. Mosdás? Éppen csak. Mire a kútról behozott víz megmelegszik a kályhán, ha csak öt perc jut egy gyerekre, az is túl sok idő. Mosás? Kézzel, centrifuga nélkül, ősszel, télen nehezen száradó ruhákkal. Nehéz tisztán tartani őket. Váltóruha kevés van. És ott vannak még a járulékok, a nyomor hozadékai, igen, az élősködők, az örökös küzdelem a fejtetűvel, a csótánnyal, poloskával, és persze, a patkánnyal. Ami felfúr, aláfúr az alap nélküli vályogfalaknak, és bejut, be a szobába. Amikor először megmart egy patkány egy gyereket, nagyon megrémültem, azt hittem ilyen nem történhet meg. Ma már csak azt nézem, milyen mély a seb. Mert gyakoribb lett, mint gondoltam.

Hogy mi miért csináljuk? Mert nem lehet nézni, ahogy a gyerekek újratermelik a szüleik, nagyszüleik nyomorát. Hogy kimaradnak az iskolából, analfabétán, munkaerőpiaci szempontból értékelhetetlen tudással. Nem lehet hagyni, hogy tizenévesen anyává legyenek. Nem lehet bírni, hogy nem tudják kiváltani a gyógyszert, és az állandó megfázás szövődményei tovább nyomorítják őket. Az embernek nem lehet elfogadni, hogy gyerekeknek már a születésük pillanatában eldöntetett a sorsa.

És ne szűkítse le senki ezt a cigányságra, kérem. Ma már nagyon sokan élnek így a nem cigányok közül is. A szegénység nem etnikai kérdés. Mióta dolgozunk, azt tapasztaljuk, hogy egyre többen csúsznak le a mélyszegénység szintjére, elveszítve előbb állást, aztán házat, mindent, és tengődnek ugyanígy, egy darabig még tartva magukat, a semmit, végül már nem akarják, és nem tudják elfedni sem, hogy bedarálta őket a nyomor.

A mostani világban a szegénység stigmatizál. Gyakran hallani azoktól, akiket nem érint, olyasmit, mintha ez csupán személyes döntés lenne. Engem nagyon dühít ez. Dühítenek a megszorítások, mert nem társulnak mellé lehetőségek. Mert ahol nincs munka, ott nem lehet munkára motiválni azzal, hogy kevesebb segélyt adnak. Dühít, hogy egyre inkább a hatósági eszközöket erősítik. Hogy csak a büntetésben látják a megoldást.

Túl sokan csúsztak le a szemem előtt. Túl sok család. Láttam asszonyt, aki saját testét bocsátotta áruba, mert nem tudott megélni. Láttam férfit, aki sosem lopott, de, mikor nem volt fa, és a gyermeki fáztak, megtette.

Nem tudom, most milyen telünk lesz. A tavalyi is nehéz volt, most még kevesebb lesz a pénz, tovább szűkül a megélhetés lehetősége. És tovább szűkül a gyerekek lehetősége arra, hogy normálisan fejlődjenek. Ne feledjük: egy gyerek sosem tehet arról, hogy hova születik. Ő kiszolgáltatott, védelemre szorul. Az ENSZ deklarálja a gyermekjogokat. Ma azonban ezeket nálunk nem lehet érvényesíteni. A gyermekszegénység jelen van, tömegeket érintve.

Mit tehetünk hát? Lehet azt hinni, hogy a szegénység ott marad, a falvakban, és jól van ez így, mindig voltak szegények, vannak is, és lesznek is. De azt gondolom, ha ekkora szakadék van a társadalomban, és ekkora tömegeket érint, akkor nem jól van így. A gyerekek tényleg a jövő zálogai. És a nyomorból ritkán lehet pozitív jövőt építeni. Azt is biztosan tudom, hogy maguktól már nem képesek változtatni. A lehetőségeik annyira beszűkültek, a generációk óta továbbörökített nyomor sajátos szabályai már annyira beléjük rögzültek, hogy csak a mi segítségünkkel találhatnak kiutat. Az Igazgyöngy Alapítvány értük dolgozik. A gyerekekért. És fontos az is, hogy velük. A szülőkkel, családokkal, közösségekkel.

Ma van a Szegénység Világnapja. Szeretném, ha elgondolkoznának arról, amiket mondtam. Szeretném, ha az emberek nem fordítnák el a fejüket. Nem gondolnák azt, hogy ez nem az ő dolguk. Hogy nincs hozzá közük. Ha megértenék, hogy rossz lesz így a világ. Hogy belátnák, a nyomorban élők egyéni felelőssége mellett a társadalomnak is van felelőssége ebben.

Felelőssége és feladata is. Mindannyiunknak.

L. Ritók Nóra