38. esélyegyenlőségi napló

Integráció vagy nívócsoportos oktatás?

Nem egyszerű a kérdés. A minap egy blogbeírásban is feszegettem az egyházi iskolák kapcsán az integráció-szegregáció témát, azt, hogyan fér meg egymás mellett az egyházi elitiskolák és a szegregált cigányiskolák ideológiája. A kommentek tanulsága szerint elég nagy indulatokat kavaró a téma, és nehéz is azok tartalmát egyértelműen minősíteni. Hiszen ha valahol, itt aztán csakugyan előjön az „elviekben egyetértek az integrációval, de ha az én gyerekemről van szó, akkor azért nem támogatom annyira” megközelítés ellentmondásossága. Persze mindenkinek igaza van a maga szemszögéből, annak is, aki az integráció fontosságát hangsúlyozza, mert tudja, az együttélés szabályai is gyermekkorban alakulnak ki, meg annak is, aki a jó képességűek haladását, fejlődését, tudásbővítését többre tartja a szociális kompetenciák fejlesztésénél.

Lehet arról is vitatkozni, melyik a fontosabb. De szerintem mindkettőnek helye lenne egy jó oktatásban.

Nemrég egy település esélyegyenlőségi terv kapcsán találkoztam egy oktatásszervezési móddal újra, bár ezt már jó régen láttam a gyakorlatban működni: a nívócsoportos oktatási formát. A gyerekeket képességeik szerint csoportokba rendezik, a jobbak, a ’nívósabbak’ nagyobb terheléssel, gyorsabban fejlődhetnek, míg a gyengébbek, a ’kevésbé nívósak’ felzárkóztató jellegű képzést kapnak a csoportjukban. Esélyegyenlőségi szakértőként azt tanultam és tapasztaltam, hogy ez az oktatási forma a szegregáció melegágya, átjárásra legtöbbnél csak papíron van lehetőség, és egy idő után a tanárok is szelektálódnak. A ’nívós’ ugyanis tantárgyi versenyekre vihető, sikeres lesz, a gyerek sikere beragyogja a tanárt is, ő lesz a jó tanerő. A másik meg, akinek versenyeredményei nincsenek, és azért dolgozik, hogy a gyengébbeket felzárkóztassa, nos, ő meg ugye a kutyát sem érdekli, hiszen abból még egy iskola sem csinált hírnevet, nem lett vonzóbb a beiskolázás piacán, hogy ott kevesebb diák bukik évismétlésre.

Próbáltam itt is érvelni ellene, mert itt még az arányok is kedvezőek voltak az integrációra, de nem ment.

A bizonygatásban, hogy miért jó, persze szerepelt az is, ami mindig kéznél van, és amit a legkevésbé viselek el. Vagyis, hogy a szülők is így kérik. Kérik, hogy a gyengébb csoportba kerüljön a gyerekük. Mert tudják, ott jobb neki. Nem meghazudtolni akarom őket, bizonyára így van, láttam, megéltem, ahogy a cigány gyerekek szülei kérték a kisegítő iskolát, mert ott jobb nekik, mondták, ott nem bántják őket, meg jobban is szeretnek lenni az övéik között… meg az könnyebb is. Tudtam azt is, mert láttam, hogyan beszéli rá a tanulatlan szülőt a tanult pedagógus a kislétszámú szegregált osztályra: „látja anyuka, itt úgyis megbukik újra, ott meg egyből átmegy, hát mit akar vele, hogy innen menjen férjhez, ott hamarabb befejezi az iskolát!”

Láttam a megdicsőült mosolyt a pedagógus arcán, mikor végre lassan aláírta a nevét a meggyőzött, hogy kéri, mint szülő, gondviselő, kerüljön át a gyereke oda, ahonnan nincs jövőkép, szakma, jobb életlehetőség esélye sem. És akarták tényleg, hiszen ott kevesebbszer hallotta a szülő és gyerek is, hogy „Egyes! Megint nem tanultál, nem értetted, nem hoztad, nem csináltad!”

Szerencsére ez már elmúlt, ma már nem lehet szegregált oktatást szervezni, külön iskolába tenni őket. Bár ki tudja. Ahogy elnézem a dolgokat, visszajöhet még ez is. De ez jó érv maradt, úgy látszik, mert még most is megvan: a szülő kéri. Persze kérdezem, ha a szülő kéri, hogy verje meg a tanár a gyereket (mert kérik sokan, hisz otthon is abból ért csak a gyerek, ha nyakon vágják) akkor a pedagógus megteszi? Zömük nem. Sőt még el is ítéli a szülőt, ha ilyet kér. Pedagógus ő, nem barbár…

Aztán ott van azoknak az érvrendszere, akik azt mondják, nem áldozzák be a gyereküket az integrációért. Féltik tőlük, a hhh gyerekektől, a cigányoktól az elitképzést. Féltik, hiszen az elitképzésből kerülnek ki az ország jövőjét meghatározó szakemberek, politikusok. Mi lesz nélkülük? Pedig azért rájuk ekkora veszélyt nem jelentenek.

Szabó Karolina rajza (8 éves)	Balogh Bálint rajza (9 éves)

A megoldás kulcsa persze az arányokban van. Hogy megteremthető – e az osztályban, iskolában, településen belüli megfelelő integrációs arány. Mert hiába akarjuk, ha lehetetlen. Az más kérdés persze, hogy ott is kifogásokat keresnek, hogy miért nem, ahol lehetséges lenne.

Egy jó oktatásban persze menne. Ahol a pedagógus differenciál, és nem frontálisan tanít. Ahol vannak segítők, hogy a szociális űrt pótolják. Fejlesztő pedagógusok, pszichológusok, pedagógiai asszisztensek. Ahol külön program van arra, hogy a szülőt is partnerré tegyék. Ahol a gyerek a fontos, és nem az előírt ismeretanyag.

Ha ilyen lenne az oktatás, akkor talán menne. És akkor nem féltenék tőlük gyerekeiket a többségi társadalom szülői sem. Nem féltenék az integrációtól az ország jövőjét. Mert jövője mindenkinek ebben az országban van.

L. Ritók Nóra