45. Esélyegyenlőségi napló

Pedagógus továbbképzések

Jönnek a lehetőségek, ajánlatok az iskolákhoz. Államilag akkreditáltak természetesen. Új cégektől, új szellemiséggel. Épp ami most trendi. Eddig voltak együttneveléshez, integráláshoz, kompetencia-fejlesztéshez kapcsolódók, most inkább mások. Szaktárgyi fejlesztéshez kapcsolódót most alig találni. Sokkal inkább egy furcsa szemléletváltásra törekvőt.

Érdekes beleolvasni egyikbe-másikba. Van, amelyik elütésektől, helyesírási hibáktól hemzseg. Úgy látszik, az akkreditáció során ez nem volt szempont. Mert most nem ez a lényeg.

Tanulhatnak a pedagógusok az ősmagyar értékek jegyében az egész Kárpát-medencei magyarság vallástörténeti és jogi, népi orvoslási, vagy harcművészeti hagyományairól. A 120 órás képzés nem olcsó, de indokolja az, hogy a legjobb szakértőktől tanulhatnak a jelentkező pedagógusok. Az ő nevük biztosíték arra a szervezők szerint, hogy a leghatékonyabban menjen majd át a gyakorlatba, a gyerekekbe az ismeret. A Szentkorona országa nevében.

A másik képzés részben ehhez a témához kapcsolódik, csak a családi életre nevelésbe szőve az ideológiát. A szervezetet, aki fémjelzi, eddig nem ismertem, de ez nem jelent semmit, hiszen a pedagógia szakterülete óriási, nem ismerhet az ember minden jeles szakértőt. És ismertnek, elismertnek kell lennie, ha már átment az akkreditáció szűrőjén. A képzés kínálatában először megakad a szemem a „szabályos szexuális életen”. Merthogy erre kell majd megtanítani többek között a gyerekeket. Hosszasan gondolkodom, mi lehet ez? Ki dönthet arról, mi a szabályos ezen a téren és mi nem. Aztán tisztul a kép, kezdem érteni, de újra és újra olvasom, mert nem hiszek a szememnek. A képzés célja ugyanis a népesedési tendencia szemléletváltása, a NÉPESEDÉSI ELKORCSOSULÁS megakadályozása jegyében. A kiemelést most én tettem, a fogalom, amit használ a szövegben a többivel egyforma méretű betűvel szedett. De nekem ordít belőle így is.

Vajon mit takar ez? Próbálok valami 21.századi értelmezést találni, de nem megy. Ez ma egy akkreditált képzés? Senkinek, egyetlen szakértőnek sem szúrt szemet ez a kifejezés?! Ma ehhez adja nevét az állam? Hogy semmi kétségem ne legyen a gondolkodás irányáról, az ajánlás többször kitér a hátrányos helyzetűekre is. Próbálom elhessegetni a továbbgondolást, de nem sikerül.

És ott van még a „békére nevelés” is a sorban, amitől már végképp zavarossá válik minden. Már nem emlékszem pontosan, de mintha ez a szó is vitatott lett volna az utcanevek között mint az átkosból átörökített rosszízű, kitörölni való fogalom.

Az ajánlott irodalmak pedig a végén még megerősítik a vonalat: A Turul népe, Küzdelem a megmaradásért, Keresem a páromat (zsebkönyv), Boldogságreceptek és hasonló könyveket lehet megrendelni azonnal, intézményeknek is.

Most próbálom úgy nézni ezt az egészet, mint aki kívül van rajta. De félek, ez is kötelezővé válhat. Mint annyi minden más a közoktatás átszervezése során. És akkor nekem is erre kell majd forrást teremtenem, mert erre kötelezik majd a pedagógusokat, ha meg akarják tartani az állásukat.

Ezen töprengek, miközben a pedagógusokra gondolok. Rá is, akik ott áll, tehetetlenül a szegregált iskolában, szemben a gyerekekkel. Kezében pálca, épp az asztalt üti vele, mikor bekopogunk. Ha nem látja senki, gyakran a gyerekekre is ráver. Mert nincs más eszköze, amivel hatni tudna. Amivel felvehetné a harcot. Nincs más módszere, tudása. Belefáradt. Amit valamikor megtanult, használhatatlan. Fokozatosan vált eszköztelenné a problémával szemben. Már előre retteg a minősítéstől, ami majd lehet, kimondja, hogy nem alkalmas. Pedig úgy érzi, ő mindent megtett. Próbálta úgy, ahogy megtanították. Álmában is tudja: célkitűzés – motiválás – ismeretátadás – gyakorlás – ellenőrzés – értékelés.

De „ezek” nem értik. Nem figyelnek öt percig sem. Nem tanulnak. Semmit sem tudnak. És nem is érdekli őket semmi.

Amit az utolsó években kifejlesztett magában, az a túlélés. Hogy ne ordítsa rekedtre magát. Ne kezdjen el bőgni. Hogy tudja könnyedén venni. Már csak az érdekli, mikor mehet haza. Váltson pályát? Mire? Mihez kezdjen majd’ 50 évesen?

Neki kellene valami segítség. Neki, és a hozzá hasonlóknak. Akik nap, mint nap a HHH-s gyerekekkel küzdenek. Nekik nem a turulmadár, vagy a katolikus szabályok szerinti szexuális élet ad kapaszkodót. Nekik agressziókezelés, társasjáték-pedagógia, szociális kompetenciafejlesztés kellene. Tantárgyi módszertan. De ezek most nem trendik és nem nemzetiek.

De ő sem szól. És más sem. Beletörődünk, elfogadunk mindent.

És félek, ebben az őrületben a pedagógusok is könnyen magukévá teszik a népesség elkorcsosulásának központilag akkreditált elméletét. És akkor végképp visszafordíthatatlan lesz minden.

L. Ritók Nóra