40. esélyegyenlőségi napló

Birka iskola

Mindenkinek megvan a Weöres Sándor versike, ugye? Ha mégsem lenne, akkor itt meg lehet hallgatni:

vagy el lehet olvasni:

Mostanában gyakran eszembe jut ez a vers, némi iróniával persze. Mindenfelé tudok lassanként párhuzamot vonni. Most éppen a szakiskolák kapcsán jutott az eszembe, néhány tanév végi beszélgetés után, azt „ezt is túléltük” hangulat őszinte pillanataiban.

Mert úgy érzem: valahogy minden az ellenkezőjére fordul. Mint a birka iskolában. Az előírtaknak való megfelelés kényszerében. Amiből nem tudom, hogyan lesz kiút. Meddig lehet fenntartani a csúsztatások, adminisztratív megfelelések rendszerét? Mikor dől össze ez az egész? Minek kell történnie, hogy végre ne csak a magánbeszélgetésekben, hanem a rendszeren belül is kimondják a pedagógusok: NEM MEGY ÍGY TOVÁBB!

Hogy kimondják: nem tudnak már mit kezdeni a begyűrűző társadalmi problémákkal, nem tudják teljesíteni, amit kérnek tőlük.
Hogy bevallják: az óráikra nem járnak be a gyerekek, ők pedig nem írják be a hiányzókat. Pedig tudják ők is: ezek a gyerekek reggel bejönnek, megmutatják magukat, azután eltűnnek. Sőt még azt is tudják, hogy hol töltik tömegesen az időt. De hallgatnak róla. Nem szólnak. Senkinek.

Mikor mondják ki végre, hogy azokkal sem tudnak semmit sem kezdeni, akik ott maradnak? Hiszen nekik sincs felszerelésük. Sokan egyáltalán nem hoznak táskát magukkal. És az sem rá figyel, aki ott ül az órán, a telefonjával szórakozik: játszik, facebookozik, vagy zenét hallgat. És hogy már annak is örülhet a tanár, ha az óráján nem túl hangosan beszélgetnek egymással a gyerekek.

Panaszolja el, hogy a gyerekeket nem érdekli, amit mond, hogy egyszerűen levegőnek nézik? Hogy hiába minden tiltás, a szünetben ott cigiznek a WC-ben, meg hátul, az udvarban. Hogy szétverik az ajtókat, csapokat, felfeszítik a padok tetejét.
Olvasni sem tudnak rendesen és számolni sem, ezért képtelenség megtanítani nekik az előírt tananyagot. Nincsenek tanulási technikáik, és nincs motivációjuk sem.

Pedagógusként már annak is örülni lehet, ha túlélik az órákat, balhé nélkül. Mondják ki, hogy már teljesen feladták? Ha a terembe lépnek, csak azt lesik szorongva, hogy a legbalhésabb kölyök ott van e. És megkönnyebbülnek, ha nincs.

De mindezt nem mondják ki. Palástolják, ameddig lehet, elkendőzik a bajokat, bár a rendőrség megjelenéséhez kötődő eseteket nehéz, de olykor azokat is sikerül. Ha komolyan vennék a házirendet, alig maradna olyan gyerek, aki ellen ne kellene fegyelmit indítani.

Az év végi beszámolókban azonban nincs nyoma problémáknak. Minden szabályos, minden. megfelel az elvárásoknak.

A mindennapos testnevelés is előírás. Jelen is van az adminisztrációban, rendben ledokumentálva. A KLIK sem tudna belekötni. A valóságban persze másként fest a helyzet. Azon az órán például a harminc főből hatan voltak jelen. Ketten csókolóztak egy padon, ketten a testnevelő tanárral beszélgettek, négyen pedig utcai ruhában rugdosták kapura a labdát, jó szaftos káromkodásokkal fűszerezve a sikertelen próbálkozásokat.

De minden rendben. Amíg nem szól senki, minden változatlan is marad, persze rendesen lepapírozva.

A tanár felveszi a fizetését, a gyerekek pedig azt csinálják, amit akarnak. Amit a szocializációjuk diktál. Így is átnyomják őket a rendszeren. A pedagógus örül, hogy most már csak 16 éves korig kell elviselni őket. A kört nem szakítja meg senki, a nyolcadikból elégséges bizonyítvánnyal, de elégtelen tudással rendelkező gyereket továbblökdöső általános iskola sem.

Ezért vagyok szkeptikus pl. a Hídprogrammal is. Ebben a megszokottan működtetett rendszerben ez is csupán egy plusz év lesz, semmi több. Mert hosszú ideje görgetünk valamit magunk előtt, amit már rég fel kellett volna tárni, nem pedig elkendőzni. De ezt nem vállalja fel senki. Senki nem mondja ki, hogy a problémáknak ezen a szintjén a pedagógus már tehetetlen.

Másképp kellene viszonyulnunk ehhez az problémahalmazhoz. Először is újra értelmeznünk az elvárások és-megfelelések teljes rendszerét, és nem félni annak a beismerésétől, hogy ez nem mehet így tovább.

Miért nem vagyunk képesek megtenni ezt a lépést?

L. Ritók Nóra