61. esélyegyenlőségi napló

Mese és valóság ¹

Ebben az osztályban minden gyerek halmozottan hátrányos helyzetű. Szegregált osztály. Másodikosok.

Mesélek nekik. Rostás Farkas György, A Nap gyermekei című meséjét. Ami arról szól, hogy a cigányok bőre azért sötétebb, mert a Nap gyermekeivé fogadta őket, és kíséri, vigyázza, óvja azóta is. Szeretem ezt a mesét. Persze integrált osztályban mesélni az igazi, ott össze lehet hasonlítani a kis kezeken a bőr színét, és lehet olyan helyzetet teremteni, amiben érzi az ember, hogy átmegy valami abból: a bőrszín nem jelent semmit. Nem attól függ, milyenek vagyunk.

De itt mindegyikük cigány. Csak az én bőröm fehér, de én, a tanári szerepben ezen a területen nem tudok eléggé hatni rájuk. Mert ennek a hatásnak a kortárs csoportban kellene működnie. Rólam tudják, hogy én nem húzódom el egyiküktől sem, megölelem mind.

Mesélek hát. Nem könyvből, itt azt nem lehet, nem figyelne senki, nincsenek meseolvasáshoz szokva, otthon sosem történik efféle. Otthon csak a tévé van, a maga kész kliséivel, lenyomva a külső képpel az esélyét is annak, hogy valami belső kialakuljon.

Itt kell a szemkontaktus, a mesélés szinte színészi teljesítmény, a metakommunikációnak is nagy jelentősége van. Sikerül, figyelnek, már velem élnek a mesében. Amikor oda érek, hogy a Nap megcirógatta a bőrüket, sorban odamegyek hozzájuk. Áhítattal tartják az arcukat felém, és mind boldog, átéli a cirógatást, a barnulást. Mire befejezem a mesét, mind büszke a bőrszínére. A barna bőrére. A cigányságára.

Aztán nekikezdenek rajzolni. Hiszen ez a tananyag, illusztrálni a mesét. Boldogan rajzolnak. Most tudom, arra is ki kellene térnem, hogy ez csak egy mese. Hogy ne higgyenek nekem, mert cigánynak lenni nem jó, csak én most játszom velük, és azt játsszuk, hogy jó. Ki kellene erre térnem. Mert meg kell tanítanunk a fikció és a valóság különbözőségét. Benne van a kerettantervben.

Vagy hagyjam? Úgyis megtapasztalják majd, ahogy nőnek? A buszon tőlük elhúzódókat, a vonaton a táskájukat szorosabban fogókat? Ha eljutnak a középiskoláig, megtapasztalják, hogy nem akar „magyar” gyerek melléjük ülni. Nem akarnak a koliban egy szobába kerülni velük. Ha felnőnek, és munkát keresnek, megtapasztalják, hogy nekik azt mondják: már betelt, nincs állás. Majd egy óra múlva mégis munkát adnak valakinek. Aki nem cigány. A lányok, ha szülni fognak majd, külön kórteremben kapnak ágyat. Együtt, más cigányokkal. Ha a gyerekük beteg lesz, akkor is.

Ha valamelyikük tanul, és diplomát szerez, akkor is cigány marad. Sosem érezheti, hogy nem rekesztik ki. Hogy előítélet-mentesen reagálnak rá, ha bemegy egy boltba, bárhova. Oda akar majd tartozni, a „magyarokhoz”, mert az övéi már nem fogadják be, „elmagyarosodott”, mondják majd neki. Légüres térben marad.

Persze tudom, innen, ebből az osztályból nem lesznek diplomások. Innen a legközelebbi szakiskoláig jutnak csak, és onnan is kiesnek tizenhat évesen. Közmunkára várnak majd, hogy „behívják” őket. Szakmájuk sosem lesz. A lányok főállású anyák lesznek. A fiúk pedig néha kapnak valami más munkát is. Alkalmit, feketén. Kertásást, kubikolást, épületbontást. Tollfosztást. Vályogvetést már nem. Mert az már nincs. Néha elmennek távolabbra is. És gyakran előfordul majd, hogy fizetség nélkül jönnek haza. Mert nem fizetik ki őket.

Úgy és ott élnek majd, ahogy és ahol a szüleik. Ahogy a cigányok élnek generációk óta. De mitől lennének mások? Az iskola nem tud hatni a szocializációval szemben. Mert az erősebb. Mindennél.

Persze sokan rá is szolgálnak majd a kirekesztésre. Mert túl hangosak lesznek, kötözködők. Agresszívak, hirtelen haragúak, a következményekkel nem számolók. A fogyasztói világ hatásaira sajátosan reagálnak majd. Éppúgy, mint a szüleik. Mert otthon és a közösségben ez épül be náluk. És az iskolában is, ahol maguk között vannak. Mert szegregált viszonyok között nem lehet integrációs készségeket elsajátítani. Ott csak az erősödik, ami otthonról jön.

Nézem őket, ahogy rajzolnak. Ebben a szegregált iskolában. Még kicsik. Még nem értik. Tudom, nem tehetek semmit. Kevés a hatásom. Nem vagyok elég, itt a tanteremben. A világot kellene megváltoztatni. Hogy adjunk esélyt nekik. Megértsük őket, és ne zsigerből utasítsuk el. Köztük sincs kevesebb tehetséges gyerek, de a hátrányuk sokkal nagyobb. A szegénységük és a cigányságuk. És ezt nélkülünk nem tudják leküzdeni.

¹Az írás megjelent a Tanító című folyóiratban