Fura dolgokat deríthet ki manapság egy egyszerűnek tűnő alkotófeladat is. Az egyik foglalkozáson a művészetiben az álmokról volt szó, ki, miről álmodik, miről szeretne, hogyan lehetne ezt rajzban ábrázolni, stb. Az óra eleji felvezető beszélgetést egy kérdés állítja meg: „Ennivalóról lehet álmodni?”. Persze, lehet. Megy a munka, mindenki motiváltan alkot, ki utazásról, ki számítógépről, ki mesevilágról, ki pedig ennivalóról rajzol. Kenyérről, húsról, makaróniról, banánról. Egyszerű, hétköznapi vágyakról. Egy tányérról, teli mindenféle étellel. Jó lett a rajz. Talán túl jó is.
Aztán az ember tovább bogozza a kérdést, illetve a mögötte feszülő problémát. Mert probléma az van. És az eset nem egyedi.
A gyerek a szomszéd faluban lakik. Halmozottan hátrányos helyzetű. Hetedikes. Az iskola társulásban a szomszéd faluban van. A gyerekek a suliban esznek, a HH-s tanulók ingyen, hatodikig, a hetedikeseknek-nyolcadikosoknak 50%-os térítést ír elő a törvény. Ám a szülő nem fizet. Nem tud, nem bír. Sok ok miatt, munkanélküliség, segély, alkohol, kölcsönök, uzsora stb.
A gyerek tehát éhesen utazik reggelente busszal, a többiekkel, köztük hasonló helyzetben levő társaival. Kézenfekvő lenne, hogy a gyerek ehessen fizetés nélkül is, ha éhes. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A szülőfalu, ahol a gyerek lakik, egy fityinget sem ad a gyerekek oktatásához, ellátásához. Kényszertársulás. Itt nem bírták fenntartani, oda kellett a gyerek, hát legyen. De plusz támogatást nem adnak. Ha kellett a gyerek, kelljenek a problémái is. A közös iskolának helyszínt adó falu a maga gyerekeinek is alig bírja kiegészíteni a szolgáltatások árát, nemhogy a szomszéd faluban lakóknak…
Tehát a gyerek nem eszik. Sem ő, sem mások, mert nincsen egyedül. Irigy a kisöccsére, mert ő még alsós: ehet. És előbb ingerült, majd agresszív, figyelni képtelen, romlik az egyébként jó képességű gyerek tanulmányi eredménye, majd rendszeresen elszédül, sápadt, alultáplált lesz, a pedagógus kenyerére bízódva, aki a gyenge láncszem a történetben. Gyenge, mert nem bírja nézni. A hivatalnokok igen.
A történet a 2009/10-es tanévben játszódik, Magyarországon.
L. Ritók Nóra
Részlet a szerző leveléből: „Küldök egy fotót is. A címe: Livi babát kapott. (Szeptemberben vittem több ruhát, játékot, Toldra.) A jövő héten kaját osztunk. Leszerződtem az Élelmiszerbankkal, 250 fő kap így tartós élemiszert. Jó kis művészetoktatási feladat, ugye? A naplóban írtakkal kapcsolatban is próbálkoztam a Gyermekétkeztetési Alapítványnál. Kb. két hete, amint megtudtam ezt a dolgot. Még válaszra sem méltattak.”
Összedobtunk nekik (régen is, a múlt rendszerben) kenyeret, zsírt, vajat, mellé kés került, szünetben kente, ki éhes volt.
Nem ez a probléma megoldása, nem a mi feladatunk, de elnézni a kis éhezőket, nem lehet. Elég, ha otthon nem jut, legalább az iskolában valami. A "szegény" maga is könnyebben ad, hamarabb nyílik meg a zseb – és még azzal sem kell foglalkozni, hogy Ferge "azt mondta", mi meg "ezt mondjuk" – így a politika…
Egy egész társadalom szégyenének látlelete az írás!
ilyenkor minden tisztességes ember azt érzi, hogy adnia kell. segítenie kell. de sajnos az nem megoldás. a megoldás valahol egészen másutt van. bár tudnám, hogy hol!
A Nagyar Narancs legfrissebb számában izgalmas interjú olvasható Horváth Aladárral "Elvették a magyarságunkat" címmel, több ponton kapcsolódik az esélyegyenlőségi naplóhoz és a Terepmunka-mozaikhoz.
A ma legnagyobb problémáját abban látom, naív gondolkodóként és szajkózom: ha 0-6 éves gyermek nem eszik, biztos a hátránnyal indulás. Már nem evett a prenatális korban sem, vagy olyan egészségtelen levegőt szívott, amely kimutatható organikus eltérés nélkül garantálja számára az általunk bekategorizált, valamint finanszírozott BTMN-t. Hogyan lesz belőle tudatos, adózó, bennünket nyugdíjpénztárunkat eltartó szolidáris állampolgár? A mai Szempont műsorát nézve a férjem felvisított: Te ezt már mióta hajtod? A megoldást vártam a szociológus szájából, aki valóban nagy energiáról, akarásról, terepen eltöltött időről beszélt, de az volt a benyomásom, hogy mégsem látta a teljes valóságot a megoldás keresésében. Nem csak a falusi gyerek éhezik, a városi, paneli. Örültem, amikor azt mondta, hogy vitamint, fehérjét kell vinni a gyereknek, munkahelyet kell teremteni a szülőnek, DE: mi lesz azoknak a sorsa, akik ma 14-18 évesek. Még mindig nem esznek ingyen, rájuk még mindig alig vonatkozik alapítványi pályázati kedvezmény és ma holnap gyermekeket hoznak a világra. Sőt a már megszületett, még nem óvodás, nem bölcsődés éhezőkkel mi lesz? Mi lesz az SNI-vel, amikor unokatestvérek házasságát is deklarálta a törvény: beltenyészet, átörökített BTMN? A férjem mezőgazdász: falun alig van olyan terület, ahol az önkormányzatok földet, telket tudnának adni mezőgazdasági termelés hasznosítására. A kht-ban működtethető konyha alapgondolata nem rossz, de ki fog beszállítani: hát először nem a mélyszegény, a fokozatonkénti beindulás valóban jó ötlet, de idő:…. A falugazdászi hálózat szakembereinek valóban lesz erre ideje, hogy tanácsokkal lássa el, az amúgy már generációkkal ezelőtt megszűnő, földműves, állattartó hagyományok nélkül élő embertömeget? A falvakban a '80-as évektől kezdve alig maradt hagyománya a hagyományos falusi életmódnak. Hú annyi mindent meg kellene reformálni! ehhez mindenkinek nagyon össze kellene fogni, mert ebből, így ….
Indulna már el valami, sokkal inkább, mint a karácsony előtti adomány osztás és könnyes szemű tv-nézők az éhező gyermekek láttára.
Társadalmi összefogás kellene. De hogy?
Tisztelt Kolléganő!
Egyszer már írtam Önnek, most csak egy Freudi félreolvasásról szeretnék beszámolni. Ebben a cikkben "gyermekéheztetési alapítványt" olvastam. Igaz, rossz a szemem, és nem tettem föl a szemüveget, de azért mégis.
Minden jót és sok sikert állhatatos munkájához.
Oscar
Részlet a szerző leveléből: „Küldök egy fotót is. A címe: Livi babát kapott. (Szeptemberben vittem több ruhát, játékot, Toldra.) A jövő héten kaját osztunk. Leszerződtem az Élelmiszerbankkal, 250 fő kap így tartós élemiszert. Jó kis művészetoktatási feladat, ugye? A naplóban írtakkal kapcsolatban is próbálkoztam a Gyermekétkeztetési Alapítványnál. Kb. két hete, amint megtudtam ezt a dolgot. Még válaszra sem méltattak.”
Összedobtunk nekik (régen is, a múlt rendszerben) kenyeret, zsírt, vajat, mellé kés került, szünetben kente, ki éhes volt.
Nem ez a probléma megoldása, nem a mi feladatunk, de elnézni a kis éhezőket, nem lehet. Elég, ha otthon nem jut, legalább az iskolában valami. A "szegény" maga is könnyebben ad, hamarabb nyílik meg a zseb – és még azzal sem kell foglalkozni, hogy Ferge "azt mondta", mi meg "ezt mondjuk" – így a politika…
Egy egész társadalom szégyenének látlelete az írás!
ilyenkor minden tisztességes ember azt érzi, hogy adnia kell. segítenie kell. de sajnos az nem megoldás. a megoldás valahol egészen másutt van. bár tudnám, hogy hol!
A Nagyar Narancs legfrissebb számában izgalmas interjú olvasható Horváth Aladárral "Elvették a magyarságunkat" címmel, több ponton kapcsolódik az esélyegyenlőségi naplóhoz és a Terepmunka-mozaikhoz.
A ma legnagyobb problémáját abban látom, naív gondolkodóként és szajkózom: ha 0-6 éves gyermek nem eszik, biztos a hátránnyal indulás. Már nem evett a prenatális korban sem, vagy olyan egészségtelen levegőt szívott, amely kimutatható organikus eltérés nélkül garantálja számára az általunk bekategorizált, valamint finanszírozott BTMN-t. Hogyan lesz belőle tudatos, adózó, bennünket nyugdíjpénztárunkat eltartó szolidáris állampolgár? A mai Szempont műsorát nézve a férjem felvisított: Te ezt már mióta hajtod? A megoldást vártam a szociológus szájából, aki valóban nagy energiáról, akarásról, terepen eltöltött időről beszélt, de az volt a benyomásom, hogy mégsem látta a teljes valóságot a megoldás keresésében. Nem csak a falusi gyerek éhezik, a városi, paneli. Örültem, amikor azt mondta, hogy vitamint, fehérjét kell vinni a gyereknek, munkahelyet kell teremteni a szülőnek, DE: mi lesz azoknak a sorsa, akik ma 14-18 évesek. Még mindig nem esznek ingyen, rájuk még mindig alig vonatkozik alapítványi pályázati kedvezmény és ma holnap gyermekeket hoznak a világra. Sőt a már megszületett, még nem óvodás, nem bölcsődés éhezőkkel mi lesz? Mi lesz az SNI-vel, amikor unokatestvérek házasságát is deklarálta a törvény: beltenyészet, átörökített BTMN? A férjem mezőgazdász: falun alig van olyan terület, ahol az önkormányzatok földet, telket tudnának adni mezőgazdasági termelés hasznosítására. A kht-ban működtethető konyha alapgondolata nem rossz, de ki fog beszállítani: hát először nem a mélyszegény, a fokozatonkénti beindulás valóban jó ötlet, de idő:…. A falugazdászi hálózat szakembereinek valóban lesz erre ideje, hogy tanácsokkal lássa el, az amúgy már generációkkal ezelőtt megszűnő, földműves, állattartó hagyományok nélkül élő embertömeget? A falvakban a '80-as évektől kezdve alig maradt hagyománya a hagyományos falusi életmódnak. Hú annyi mindent meg kellene reformálni! ehhez mindenkinek nagyon össze kellene fogni, mert ebből, így ….
Indulna már el valami, sokkal inkább, mint a karácsony előtti adomány osztás és könnyes szemű tv-nézők az éhező gyermekek láttára.
Társadalmi összefogás kellene. De hogy?
Jelentem, Keleten a helyzet változatlan, csak a határ csúszott le 5. osztályig: már ők sem kapnak enni. Ez hát a fejlődés vagy mi…
Tisztelt Kolléganő!
Egyszer már írtam Önnek, most csak egy Freudi félreolvasásról szeretnék beszámolni. Ebben a cikkben "gyermekéheztetési alapítványt" olvastam. Igaz, rossz a szemem, és nem tettem föl a szemüveget, de azért mégis.
Minden jót és sok sikert állhatatos munkájához.
Oscar