29. esélyegyenlőségi napló

Bizalom

A lány két éve jár hozzánk. Nehéz körülmények között élnek, szülei mindenféle zűrös ügylettel foglalkoznak, apja már többször elhagyta őket, most sem tudni, hol van, a falubeliek sokatmondóan hümmögnek, ha kérdezem. Az anyja sem túlzottan kiszámítható, és főleg nem megbízható. Nem együttműködő, de követelőző, támadó. Olyan „hiba csak az ön készülékében van”- típus.

Nem mondom, hogy nem ügyes a lány, örömét is leli a rajzban, de nem különösebben kiemelkedő. A tanulmányi eredménye négyes körüli, ami nyilván jó a körülményeihez képest.

Azt érzékeltem mindig, hogy az önbizalom erősítésre nem kell gyúrni nála, nem úgy, mint a többi falubelinél, akik a soron élnek, és már rég nem hiszik el magukról, hogy bármire képesek.

Nemrég elém áll az óra végén: majd csinálunk olyan portrérajzot? Olyan iskolába jelentkeztem, ahol azt kell rajzolni a felvételin….És hová jelentkeztél? –kérdezek vissza. – A Kisképzőbe – hangzik a válasz. Elképedek: hogy jutott eszedbe? És miért nem szóltál? Ennyi idő alatt nem lehet felkészülni a felvételire, oda nagyon nehéz bejutni – mondom. Vállrándítás a válasz. – És mit írtatok a második helyre?- faggatom tovább. – Az AKG-t –mondja. Erre már leülök. – És ki fogja azt kifizetni? – Majd apu, azt mondta, ad majd bele, ha hazajön…

Telefonon hívom az általános iskola igazgatóját. Kérdezem, hol vannak ebben a döntésben ők, az iskola, az osztályfőnök….. Tud a dologról, mondja, de tehetetlenek. A szülő nem kér véleményt, nem hallgat meg tanácsot. Jobb, ha aláírja, és nem cirkuszol vele. És ha tudnám, hány ilyen van! Irreális ön- és gyermekértékelés, ismeret nélküli választás, csak úgy, hallomás alapján. A kritikát nem tűrik, a tanácsot nem fogadják el. Kidobott pénz az utazás, a szállás, nyilvánvaló, hogy sem a képességek, sem az anyagi helyzet nem megfelelő ahhoz, hogy abba az iskolába kerüljenek. És mégis, indulnak, mennek, a saját fejük után. Aztán keresnek hibást, mert ők nyilván nem azok, a gyerekben örök tüske marad, a meg nem értettség érzése, a szülő jobb esetben sértődötten hazamegy, rosszabban cirkuszol a felvételin, később folytatja otthon, az iskolában, ahol nyilván rosszul tanították meg a gyerekét.

Nem tudom, mennyire általános ez. Most utánakérdeztem pár helyen, és úgy tűnik, nem egyedi a baj.

Hol csúszott el, és mikor? Hogy lett partner helyett az iskola, az osztályfőnök, a szaktanár valami furcsa, nyűgös valaki, akivel nem is érdemes beszélni, aki bizonyára csak rosszat akar, és nem ért ahhoz, amit csinál…amihez ők jobban értenek…Hol veszett el így a bizalom?

Eszembe jut most a fiú is, aki el akart indulni a „Csillag születik”- ben, vagy a „Megasztár” –ban, már nem is emlékszem… az énekhangja bántóan hamis, de nem zavarta, pózolt, belül magát tökéletesnek hallotta, látta. A szülő is telefonált, hogy segítsek. Hogy ott lehessen a gyermeke. Alig tudtam lebeszélni őket arról, hogy ne egy legyen azokból, akiken utána a tv-t nézve röhög az ország, és a YouTube-on majd a világ is…

Mi sokat foglakoztunk mindig is azzal, hogy a gyerekek szociális kompetenciái fejlődjenek. Hogy reális legyen az önértékelésük, tudják elfogadni mások véleményét, tudják elfogadni a másik segítségét, és persze legyen saját akaratuk, véleményük, önbizalmuk. A művészetoktatásban ezek természetesen előhívhatók.

Örültem, mikor ez a kompetenciafejlesztéssel máshol is szóba került. Olyan terület volt, ami eddig nem került előtérbe, legfeljebb csak a fent leírtakból érezhettük, baj van, nagy baj a gyerekekkel.

De nyilván nem csak ebben az oldalban van a hiba. A probléma komplex itt is, több felelősséggel, minthogy egy gondolatmenettel átfogható legyen.

Sokat gondolkodom mostanában, egyáltalán helyre hozhatók lesznek e valaha ezek a dolgok, amelyek elromlottak. Hogy a tananyag, vagy a módszertan hangsúlyozása vezethet majd eredményre. Hogy teljes e az a kép, ami alapján a döntések megszületnek?

Átfog a minden társadalmi réteget a maga problémáival, lehetőségeivel?

Nos, azt látom, hogy nem. A következmények azonban mindent áthatnak majd.

L.Ritók Nóra